A Válás és újjászületés facebook oldalán egyik bejegyzés alá többen írtak, amire egy újabb poszttal így reagáltam:

Néhány hozzászóló hölgy azt írja, hogy akkorát csalódott, hogy nem tud, de nem is akar bízni többé, soha nem nyitja meg a szívét senkinek, és sokkal jobb egyedül élni, mint újra kitenni magát csalódásnak. Ha azért választja valaki a független életet, mert az jobban tetszik neki, akkor önazonos, hiteles, de ha a félelem akadályozza abban, hogy olyan életet éljen, amiben sokkal inkább megtalálja a kiteljesedést, az bizony szomorú. Verena Kast a gyásszal kapcsolatban ezt írta: „Az, aki meg akarja óvni magát a lehetséges veszteségtől, képtelen rá, hogy valódi kapcsolatokat létesítsen, megfosztja magát az intenzíven megélt élet perspektívájától, elveszít végső soron mindent, eljátssza a természetes és spontán életvitel lehetőségét. Egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy aki nem tud gyászolni, az az örömnek sem tudja átadni magát és nem meri vállalni az élet szenvedélyét.”

Mi erről a véleményetek, ti tudtok bízni, remélni, nyitottak vagytok az élet ajándékaira?

Nos, ami ezután jött, nagyon elszomorított. Szinte senkinek nem érintette meg a szívét ez a nagyon szép és tanító idézet Verena Kasttól, hanem sorban jöttek azok a válaszok, amikben a végérvényes bezárkózásuknak adtak hangot és üdvözítették az egyedüllétet, ami ugyan nem teszi őket boldoggá, de megvédi őket a csalódástól. Olyanok is ezt írták, akik sok éve váltak, tehát már nem friss a seb, mégsem nyerték vissza az életbe vetett bizalmukat. Nem is akarják, nem is törekednek erre, jó ez így, ahogy van, nem bánt senki, nem fáj semmi. A csalódásuk életre szóló, visszavonhatatlan, végérvényes.

Bárcsak történne velük valami, a mi felébreszti őket és bátran mernek nyitni az élet felé! Egy másik idézet jut eszembe, ami nagyon ideillik: „Kitárva előttünk a földgolyó világa, aki nem mer, minek remél hiába?” Schiller

Singer Magdolna

A rendszerszemléletű családterápia megközelítése szerint a válás nem más, mint a család átstrukturálódása. Persze ennek vannak feltételei. Először is, kellenek gyerekek, mert ha nincs, akkor bizony a pár akár örökre is képes eltűnni egymás látóköréből. A gyerekek azonban örökre összekötik a szülőpárt és a gyerekeket. Ez a „családság” nem feltétlenül jelent fizikai közelséget, sokkal inkább valami megfoghatatlan, láthatatlan szálat, amit sok esetben tetten sem lehet érni.

Akkor igazán jelenlévő ez az átstrukturálódás, ha a szülőknek sikerül jó viszonyt fenntartani. Példának említem a saját életemet. Én gyakran találkozom mindkét exférjemmel, mivel két-két gyerekkel ajándékoztak meg. Első férjem sok évet élt külföldön, nem találkoztunk, most azonban már itthon él, és a közös családi események során gyakran vagyunk együtt.

35 éve váltunk el, csupán 6 évet éltünk együtt, mégis ott ülünk egy családi ünnepen együtt, és közös szülői büszkeséggel tekintünk a felnőtt gyerekeinkre, és nagyszülői örömmel az unokánkra. Jelen van a felesége is, férfiként-nőként ők tartoznak össze, ám ez nem akadályozza meg a gyerekeket abban, hogy ránk szüleikként tekintsenek, és mi egymásra szülőtársként.

Ugyanez elmondható a második exszel kapcsolatban is, azzal a különbséggel, hogy nincs még közös unokánk, de a gyerekeinkkel sokszor vagyunk együtt egy olyan különleges családot alkotva, ahol a szülők nem alkotnak egy párt.

Ez egyeseknek vigaszt nyújthat, másokat elkeserít. A megoldás a jó kapcsolatban rejlik. Ha sikerül jó viszonyban lenni az exünkkel, akkor csak nyerhetünk azzal, ha valamilyen szinten megmarad ez struktúra.

Singer Magdolna

Egy társaságban egy frissen vált nő arról panaszkodott, hogy kisebbrendűnek érzi magát elváltként, ez egy szégyen, megbélyegzettség. Többen próbálták vigasztalni, dehogy, ne így gondoljon magára, hiszen a házasságok 60 %-a válással végződik, már a gyerekek is úgy beszélnek az iskolában, hogy az én szüleim még nem váltak el, a tieid már elváltak?, stb, stb. Hosszasan ment a diskurzus, mit is jelent ma elváltnak lenni. Az asztal végén ült egy negyven felé járó nő, aki jó ideig nem szólt hozzá a vitához, majd mégis erőt vett magán és megszólalt. Elmondta, hogy neki már nem is az a vágya, hogy megtalálja a társát, hanem hogy fel tudjon mutatni akár csak egy kicsit is tartósabb kapcsolatot. Számára az elváltság kifejezetten rangot jelentene, mert annál nagyobb szégyen, önbizalom romboló dolog nincs, hogy nem ment férjhez, nincs gyereke, de még olyan kapcsolata sem volt, ami egy évnél tovább tartott. Ha valami gáz, hát ez tényleg az! Hány évet voltatok házasok? Kilenc. Van gyereketek? Kettő is. Na, hát akkor! Légy boldog azzal a kilenc évvel és a két gyerekeddel! Tudod, nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen helyzetben van, ez valahogy kortünet is. Nyilván részem van abban, hogy így alakult az életem, nem akarom kisebbíteni a szerepemet, de bármi is az oka, higgyétek el, nem egy irigylésre méltó állapot.

Ezzel persze nem sikerült megvigasztalni az elvált nőt, de azért igencsak elgondolkodott a hallottakon.

Amíg családban élünk, az elváltakra úgy tekintünk, mint egy olyan kasztra, ahova mi még véletlenül sem kerülhetünk. Mikor már nyilvánvaló, hogy válás felé menetelünk, mikor már a bíróság papírral is igazolta, hogy akárhogy is, de megtörtént, hogy mi is az elváltak közé tartozunk, még akkor sem akaródzik bevallani még magunknak sem, nem hogy másoknak. Magunkkal kapcsolatban persze tudjuk, ép eszünknél, tudatunknál vagyunk, csakhogy valahogy mégsem akaródzik tudomásul venni. Egy darabig még ebben a tagadásban vagyunk. Idő kell ahhoz, hogy elfogadjuk, igen, én elvált asszony, férfi lettem. Még több idő, míg másoknak is elmondjuk. Ott van a facebook, mint modern kori vallató eszköz, még mindig azzal a bejegyzésünkkel, hogy házas. Ki kellene javítani. Jó, de mit írjak oda? Elvált? Jesszus, dehogy, hogy hangzik az! Ja, hogy a párunk meg már beírta, hogy kapcsolatban, vagy eljegyezve? A mindenségit, a jó életbe! Nagy dirrel-durral végre megszabadulunk mi is a valótlan bejegyzéstől. Persze ahány válás, annyiféle kimenet. Van olyan pár, akinél nem jelenik meg új kapcsolat, mégsem javítják ki a státuszukat, csak hónapok múlva.

Hány váló mesélte ezeket nekem! Azt, hogy amellett, hogy szenvedtek a veszteség miatt, amellett azt is nehéz volt elfogadni, hogy ők éppúgy kudarcot vallottak, mint azok a „szegény ügyetlenek”. De ez is csak egy átmenet. Egy idő után már senki nem úgy tekint magára, hogy ő egy lúzer, mert nem pont úgy sikerült minden, ahogy eltervezte. Visszatér az elveszített önbizalom, újra teljes értékű embernek tartja magát.

Születésünktől fogva gyakoroljuk az elválást, hiszen bármi, ami új, azzal jár, hogy megválunk a régitől. Ez néha akkor is fájdalmas, ha egy nagyon örömteli változás előtt állunk. Egy ismerősöm például elköltözött egy pazar új lakásba, ujjongott az örömtől, majd rádöbbent, hogy gyászolja az előző otthonát, hiszen oda annyi emlék köti. Tanúja volt születésnek és halálnak, nagy baráti találkozóknak, családi ünnepeknek, gyerekek felnövésének, kirepülésének. Egy édesanya pedig könnyezve vitte a kisfiát iskolába, mert miközben ránézett a büszkén, hátitáskával lépegető gyerekére, ráébredt arra, hogy milyen hamar fel fog nőni a gyermeke. Egy érettségiző srác, amikor megtudta, hogy neves külföldi egyetemre kapott ösztöndíjat, magasra ugrált örömében, majd váratlanul lehuppant a fotelba és elkomorult. Rádöbbent, hogy hiányozni fog a családja, a barátai, az otthona, a kedvenc kocsmája, a kutyája, minden, amit megszokott és szeretett.

Életünk során azonban nem csak ilyen változásokban van részünk, hanem olyasmit is el kell szenvednünk, amit tragikus veszteségként élünk meg. Mindenki életében bekövetkezik, hogy meghal egy szeretett hozzátartozója, mindenki átél valamilyen komoly csalódást, szakítást, és vannak, akiknek egy család szétbomlását is el kell szenvedniük, akár gyerekként, akár felnőttként.

Mind a haláleset, mind a válás olyan gyásszal járó életesemény, amellyel komoly kihívást jelent megküzdeni. Mindkét esetben vissza kell találnunk önmagunkhoz, az individuális létformára. Ez nem megy egyik napról a másikra, hiszen a társas kapcsolatban ezer szállal kötődtünk a másikhoz, az énünk része volt. Meg kell találnunk újra a helyünket, identitásunkat, miközben minden alakulóban, mozgásban van. Az átalakulásunk során megszüljük újra önmagunkat, az az új embert, aki képes újra örülni, szeretni, kötődni az élethez, kockázatot vállalni.

A VÚ csoportok indulása előtt minden jelentkezővel hosszasan elbeszélgetünk. Erre azért van szükség, hogy megismerkedjünk, kialakuljon máris egy bizalom, de ez egy szűrés is, hiszen nem mindenki számára a csoportos segítség a legideálisabb, van, akinek egyéni terápiát javaslunk a  beszélgetés végén.

Az ilyen találkozás során megindító emberi sorsok bontakoznak ki. Van, amikor a pár közös döntéssel jut el oda, hogy jobb külön folytatni az életüket, és békésen zajlik a válás, ugyanakkor szívszorító a lelki küzdelmük, hiszen más dolog racionálisan meghozni egy döntést, és megint más az érzelmeinkkel elboldogulni. Az érzelmek ugyanis erőteljesen követelik a magukét, és elindul egy gyászfolyamat, ami akár meglepetésként is érheti a pár tagjait. Ha azonban váratlanság, árulás, csalás, cserbenhagyás, megtagadás, a gyerekek láthatásának akadályozása, anyagiakon való viták is tarkítják a válás folyamatát, az igencsak igénybe veszi a váló teljes lelki apparátusát. Sok esetben egyszerre semmisül meg a múlt és a jelen, a jövő pedig olyan, mint egy sötét barlang. Több nő is beszámolt arról, hogy feladva a karrierjét, vállalta, hogy a gyerekei és férje számára békés, biztonságos hátteret nyújt ezért vagy nem dolgozott átmenetileg, vagy a család érdekeit szem előtt tartva vállalt munkát, ezért most, a váláskor gondolni sem mer arra, mi vár rá, miből fognak élni? A férfiak is kerülhetnek tragikusan nehéz helyzetbe, akár anyagilag, akár lelkileg. Az apák oldaláról a legnagyobb fájdalom a gyerekek elvesztése. Napi szinten foglalkoztak a gyerekükkel, tanultak, játszottak, jó éjt puszit adtak, és mindezek elvesznek a válással. Jó esetben csak ritkulnak az együttlétek, rosszabb esetben akár harcolni is kell a találkozásokért.

Mindezekkel éppen csak felvillantottuk, mit is jelent egy sok vonatkozásban összefonódó párnak szétbogozni, eloldani a kötelékeket és újrakezdeni az életét. Ilyen kegyetlen hullámverések közepette pedig nagyon nehéz megőrizni a párnak az egymás iránti jóindulatot, tiszteletet. Azonban nem lehetetlen, vannak, akiknek sikerül!