A rendszerszemléletű családterápia megközelítése szerint a válás nem más, mint a család átstrukturálódása. Persze ennek vannak feltételei. Először is, kellenek gyerekek, mert ha nincs, akkor bizony a pár akár örökre is képes eltűnni egymás látóköréből. A gyerekek azonban örökre összekötik a szülőpárt és a gyerekeket. Ez a „családság” nem feltétlenül jelent fizikai közelséget, sokkal inkább valami megfoghatatlan, láthatatlan szálat, amit sok esetben tetten sem lehet érni.

Akkor igazán jelenlévő ez az átstrukturálódás, ha a szülőknek sikerül jó viszonyt fenntartani. Példának említem a saját életemet. Én gyakran találkozom mindkét exférjemmel, mivel két-két gyerekkel ajándékoztak meg. Első férjem sok évet élt külföldön, nem találkoztunk, most azonban már itthon él, és a közös családi események során gyakran vagyunk együtt.

35 éve váltunk el, csupán 6 évet éltünk együtt, mégis ott ülünk egy családi ünnepen együtt, és közös szülői büszkeséggel tekintünk a felnőtt gyerekeinkre, és nagyszülői örömmel az unokánkra. Jelen van a felesége is, férfiként-nőként ők tartoznak össze, ám ez nem akadályozza meg a gyerekeket abban, hogy ránk szüleikként tekintsenek, és mi egymásra szülőtársként.

Ugyanez elmondható a második exszel kapcsolatban is, azzal a különbséggel, hogy nincs még közös unokánk, de a gyerekeinkkel sokszor vagyunk együtt egy olyan különleges családot alkotva, ahol a szülők nem alkotnak egy párt.

Ez egyeseknek vigaszt nyújthat, másokat elkeserít. A megoldás a jó kapcsolatban rejlik. Ha sikerül jó viszonyban lenni az exünkkel, akkor csak nyerhetünk azzal, ha valamilyen szinten megmarad ez struktúra.

Singer Magdolna