Egy társaságban egy frissen vált nő arról panaszkodott, hogy kisebbrendűnek érzi magát elváltként, ez egy szégyen, megbélyegzettség. Többen próbálták vigasztalni, dehogy, ne így gondoljon magára, hiszen a házasságok 60 %-a válással végződik, már a gyerekek is úgy beszélnek az iskolában, hogy az én szüleim még nem váltak el, a tieid már elváltak?, stb, stb. Hosszasan ment a diskurzus, mit is jelent ma elváltnak lenni. Az asztal végén ült egy negyven felé járó nő, aki jó ideig nem szólt hozzá a vitához, majd mégis erőt vett magán és megszólalt. Elmondta, hogy neki már nem is az a vágya, hogy megtalálja a társát, hanem hogy fel tudjon mutatni akár csak egy kicsit is tartósabb kapcsolatot. Számára az elváltság kifejezetten rangot jelentene, mert annál nagyobb szégyen, önbizalom romboló dolog nincs, hogy nem ment férjhez, nincs gyereke, de még olyan kapcsolata sem volt, ami egy évnél tovább tartott. Ha valami gáz, hát ez tényleg az! Hány évet voltatok házasok? Kilenc. Van gyereketek? Kettő is. Na, hát akkor! Légy boldog azzal a kilenc évvel és a két gyerekeddel! Tudod, nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen helyzetben van, ez valahogy kortünet is. Nyilván részem van abban, hogy így alakult az életem, nem akarom kisebbíteni a szerepemet, de bármi is az oka, higgyétek el, nem egy irigylésre méltó állapot.

Ezzel persze nem sikerült megvigasztalni az elvált nőt, de azért igencsak elgondolkodott a hallottakon.