Van, aki évekkel a válása után is még szenved és gyászolja az elveszett társat, családot, esetleg még mindig haragot, bűntudatot érez. Másoknál az egész elszakadás folyamata lezajlik akár egy éven belül, még akkor is, ha az az egy év pokoli szenvedéssel jár. Megint mások könnyedén lezárnak akár hosszú házasságot is.

Mi a különbségek oka? A válás feldolgozása sok tényezőtől függ, például az illető személyiségétől, megküzdő képességétől, élettörténetétől, életkorától és attól milyen támogató háló veszi körül. Függ a házasság minőségétől, és attól, a döntés váratlanul született-e meg, vagy egy elhúzódó agónia következménye. Ez utóbbi esetben a gyász lezajlik szép fokozatosan már a házasság alatt, és bár a tényleges elszakadást követheti azért valamennyi szenvedés, de az is megtörténik, hogy a megkönnyebbülés mellett nem is jelenik meg jelentős szomorúság.

Aztán olyan is van, aki próbál elmenekülni a fájdalom elől és sikerül is úgy elfojtania az érzéseit, hogy az csak kerülőutakon csordogálva mutatja meg néha magát. Sokan választják azt, hogy azonnal egy új kapcsolatba menekülnek, és azt remélik, ezzel elkerülhetik a szenvedést, azonban csalódniuk kell, mert az új kapcsolat ingoványos talajra épül, hiszen nem lett lezárva az előző.

Ha egy harmadik fél az okozója a válásnak (bár tudjuk, hogy soha nem csak az elhagyó a felelős a kapcsolatért), akkor a végre legálisan összekerülő párnál is felbukkanhatnak komoly gondok, amikre értetlenül és csalódottan tekintenek. A jelenség oka, hogy bármilyen mélyek is az egymás iránti érzelmeik, és bármilyen rosszból léptek ki, ezer szállal kötődnek még az előző társukhoz, előző életükhöz.

Singer Magdolna

Exek összeboronálásának vágya

Tapasztalom, hogy ha az elvált pár jóban van egymással, netán gyerekekkel közös programokat szerveznek, a környezetükben heves vágy ébred az összeboronálásukra. Értetlenek is: Ha egyszer ilyen jól kijönnek egymással, miért váltak el egyáltalán? Vagy ha már elváltak, miért nem jönnek össze újra? Nos, nem lehet, hogy éppen azért vannak ilyen jóban, mert elváltak?

Mindnyájunkban él a szép család modellje, papa, mama, gyerekek, körülült asztal, vidámság, közös társasozás, nagy hancúr, kirándulások. Össze akarjuk gyúrni, ami szétesett, hiszen az úgy nem normális, hibás, de legalábbis sokkal kevésbé szép, mint az előző állapot.

Nos, igaz lehet, amennyiben ideális családról van szó.

De mi van, ha az a család más struktúrában ideális?

Bár világosan látszik, hogy a hagyományos családmodellel bajok vannak minden téren, a monogámia lassan ismeretlen fogalommá válik, ennek ellenére, az új utakat keresőkre még mindig bizalmatlanul tekintünk. Azokra a párokra például, akik egymással akarják leélni az életüket, ugyanakkor nem akarják megfosztani magukat a mások által nyújtott szexuális élményektől, de irtóznak a hazugságtól, a másik elárulásától, csalástól. Egy ilyen pár gondolatait olvashatjuk Singer Magdolna Szextörténetek című könyvében:

„A nyitott házasság felé vezető utunk során szerencsés körülménynek bizonyult, hogy egyikünk sem féltékeny típus. Mindketten kapásból azzal indítottunk, hogy a nyitott kapcsolatban hiszünk, konkrétan abban, hogy egymás szabadságát – és a sajátunkat – semmilyen módon nem kívánjuk korlátozni. Ilyen megegyezésben már voltam más férfival is, de ő volt az első, akivel konszenzus alapján ezt el is kezdtük a gyakorlatba áttenni, és láttuk, hogy működik. Általában szeretjük a külső szexuális tapasztalásokat együtt megélni. Szvingerpárként imádjuk látni a másiknak az örömét, és jó utána megbeszélni, ki, mikor, mit érzett, mi tetszett, mi felejtős, mi inspirál. A feldolgozási fázis majdnem izgalmasabb, többet nyújtó, mint maga az esemény. Összekovácsoló és önismereti hatása van, a felidézésükből sokáig táplálkozunk szexuálisan és lelkileg is. A mi erős elköteleződésünk alapja a bizalom. Ő az első férfi az életemben, akiben feltétel nélkül megbízom – és megtehetem. Nem tudom elképzelni, hogy valaha hazudna, csalna, elárulna. Nyílt kártyákkal tudunk játszani. Ő is bármit elmondhat nekem, nem fordulhat elő, hogy én arra úgy reagáljak, hogy elveszítse a bizalmát. Ez nekünk annyira jó, hogy egyszerűen nincs konkurenciája ennek a kapcsolatminőségnek. Ez az egyik stabil pillér, ami lehetővé teszi, hogy szvingerezzünk. A másik, amit Robi úgy fogalmazott meg, hogy „veled megyek haza”. Hiába van ott bármilyen erőteljes szexuális kapcsolódás valaki felé, az otthonunk megkérdőjelezhetetlenül ott van, ahol a szívünk: együtt, egymással. A poliamoria nálunk nincs a képben, mind a ketten úgy gondoljuk, hogy érzelmi értelemben monogám természetünk van. Nem mintha elítélnénk azokat, akik többszerelműségben is gondolkodnak, de nálunk a kapcsolat nyitottsága csak a szexre terjed ki. Robi azt mondja, szerinte a miénk nem is nyitott kapcsolat, hanem egy olyan párkapcsolat, amibe néha meghívunk másokat vendégségbe. Szerintem is elgondolkodtató ez, mint definíciós kérdés: mit is nevezünk nyitott kapcsolatnak?

A szabadság alapján a miénk is az, de az alapján nem, hogy a figyelmünket, energiánkat tartósan nem mások felé irányítjuk.” HVG Kiadó, 2018

Az új házasságba mindketten 2 kamasz gyereket hoztunk, így hirtelenjében megszaporodtunk, pedig akkor még csak álmodtunk a közös gyerekekről.

Közeledett az esküvő utáni első Mikulás nap. Anyukám sok éve mindig 3 óriási Mikulást vásárolt, kettőt az én gyerekeimnek, egyet a bátyám fiának, azaz a három unokának.

Így történt ebben az évben is. Feltette a könyvespolc tetejére és várta az unokáit.

Teltek a napok, és ő örömmel pillantgatott a piros csoki Mikulásokra, előre élvezte a pillanatot, amikor átadhatja. Egyszer csak belenyilallt: de hiszen neki mostantól már nem három, hanem 5 unokája van! Hiszen jött még két gyerek a családba!
Ült a fotelban, töprengett. Hú, ez sok, a kis nyugdíjából vegyen még két Mikulást? Mi legyen, hogy legyen?

Végül leemelte a polcról mind a három Mikulást és szép komótosan elfogyasztotta az összeset.

Fájdalmasan, ugyanakkor gyönyörűen fogalmazott egy csoporttag a Válás és újjászületés támogató csoport utolsó találkozásának a végén. „Itt mi mindannyian visszakaptuk az elveszített emberi méltóságunkat” – mondta, és a körben állók bólogattak.

Hát igen. A válás kipenderít a biztonságos, vagy annak vélt világunkból és minden megkérdőjeleződik. Ki volt a másik, akivel éltem? Mit ért a házasságom, a kapcsolatom? Mit jelentettek az álmaim, vágyaim, terveim, minden, ami a kettőnk jövőjéről szólt? De legfőképpen ki vagyok én? Ki vagyok én, akit elhagytak, vagy aki elhagytam a másikat? Ki vagyok én, aki akárhogy is nézzük, kudarcot vallott egy nagyszabásúnak indult vállalkozásban? Igen, tudom, sokan járnak hasonlóképpen, igen, ismerem a statisztikát, de ez nem segít rajtam, a kudarc érzés csakis a sajátom, én vagyok az, aki azt gondoltam, együtt öregszünk meg, és lám, nekem sem sikerült. Mostantól én is azokhoz tartozom, akikkel együtt éreztem, de nem gondoltam soha, hogy sorstársak leszünk.

Igen, azt is tudom, fel lehet állni és újrakezdeni az életünket. Könnyen lehet, hogy egy sokkal jobb élet vár rám.

De még nem tartok ott. Előbb vissza kell kapnom az elveszített méltóságomat. Előbb el kell gyászolnom a múltat, elengedni azokat a kötelékeket, amelyek fékeznek, nem hagynak még elindulni. Mindezt úgy, hogy megőrizzem azokat a szeretet-szálakat, amelyek már egy újfajta kapcsolódásban jelentik az összeköttetést. Hiszen van, amit nem vághatunk el soha, mert a múltunk bennünk él örökre, azokkal a személyekkel együtt, akikkel együtt haladtunk rövidebb-hosszabb ideig.

A válást követően sokan, miután alaposan kiharagudták magukat a másik ilyen-olyansága miatt, gyakran elkezdenek magukra haragudni. Minél inkább eltávolodnak a házasságuktól, annál nagyobb rálátásuk lesz az egész kapcsolatra. Azok, akik olyan házasságban éltek, ahol folyamatos megalázásban volt részük, és szinte nem is kaptak szeretetet, elkezdik sajnálni az elvesztegetett éveket, évtizedeket. Haragszanak magukra, amiért nem léptek ki előbb a házasságból. Sokszor nem is értik saját magukat már, hiszen most, hogy megtörtént – akár mert végre léptek, akár mert a házastárs elhagyta őket –, a veszteség okozta fájdalom mellett egyre inkább látják, hogy tulajdonképpen egészen jól veszik az akadályokat, és lassan felismerik, hogy egy békésebb élet vár rájuk. Ekkor jelenik meg egy újabb fájdalom: mit kezdjenek most azzal a gondolattal, hogy az elmúlt évtizedekben valójában nem élték az életüket? Gyász a gyászban.

Aztán persze jönnek újabb szakaszok is. Megbocsátás saját maguknak. Ezt tettem, ezt nem tettem, mert erre voltam képes. Felismerése annak, hogy minden nehézség ellenére mégis kaptak ettől a kapcsolattól. Felismerése saját személyiségfejlődésüknek, amely az elszakadás transzformáló erejéből született. Változtak, tanultak, értek.

Nem jó válni. Szép családról álmodunk mindannyian. Közös megöregedésről, intimitásról, összetartozásról életünk végéig. Néha azonban meghazudtolnak az álmok. Ám nem igaz, hogy mindent elveszítünk!