Fájdalmasan, ugyanakkor gyönyörűen fogalmazott egy csoporttag a Válás és újjászületés támogató csoport utolsó találkozásának a végén. „Itt mi mindannyian visszakaptuk az elveszített emberi méltóságunkat” – mondta, és a körben állók bólogattak.

Hát igen. A válás kipenderít a biztonságos, vagy annak vélt világunkból és minden megkérdőjeleződik. Ki volt a másik, akivel éltem? Mit ért a házasságom, a kapcsolatom? Mit jelentettek az álmaim, vágyaim, terveim, minden, ami a kettőnk jövőjéről szólt? De legfőképpen ki vagyok én? Ki vagyok én, akit elhagytak, vagy aki elhagytam a másikat? Ki vagyok én, aki akárhogy is nézzük, kudarcot vallott egy nagyszabásúnak indult vállalkozásban? Igen, tudom, sokan járnak hasonlóképpen, igen, ismerem a statisztikát, de ez nem segít rajtam, a kudarc érzés csakis a sajátom, én vagyok az, aki azt gondoltam, együtt öregszünk meg, és lám, nekem sem sikerült. Mostantól én is azokhoz tartozom, akikkel együtt éreztem, de nem gondoltam soha, hogy sorstársak leszünk.

Igen, azt is tudom, fel lehet állni és újrakezdeni az életünket. Könnyen lehet, hogy egy sokkal jobb élet vár rám.

De még nem tartok ott. Előbb vissza kell kapnom az elveszített méltóságomat. Előbb el kell gyászolnom a múltat, elengedni azokat a kötelékeket, amelyek fékeznek, nem hagynak még elindulni. Mindezt úgy, hogy megőrizzem azokat a szeretet-szálakat, amelyek már egy újfajta kapcsolódásban jelentik az összeköttetést. Hiszen van, amit nem vághatunk el soha, mert a múltunk bennünk él örökre, azokkal a személyekkel együtt, akikkel együtt haladtunk rövidebb-hosszabb ideig.

Várj egy pillanatra!

Ne hagyd itt az ingyenes levélfüzért, ami három héten át megy hozzád és nem kerül semmibe! Csak add meg, hová küldhetjük, és másnaptól érkezik a Levelek a válásról. Ha már itt jártál, ez jár neked.