Születésünktől fogva gyakoroljuk az elválást, hiszen bármi, ami új, azzal jár, hogy megválunk a régitől. Ez néha akkor is fájdalmas, ha egy nagyon örömteli változás előtt állunk. Egy ismerősöm például elköltözött egy pazar új lakásba, ujjongott az örömtől, majd rádöbbent, hogy gyászolja az előző otthonát, hiszen oda annyi emlék köti. Tanúja volt születésnek és halálnak, nagy baráti találkozóknak, családi ünnepeknek, gyerekek felnövésének, kirepülésének. Egy édesanya pedig könnyezve vitte a kisfiát iskolába, mert miközben ránézett a büszkén, hátitáskával lépegető gyerekére, ráébredt arra, hogy milyen hamar fel fog nőni a gyermeke. Egy érettségiző srác, amikor megtudta, hogy neves külföldi egyetemre kapott ösztöndíjat, magasra ugrált örömében, majd váratlanul lehuppant a fotelba és elkomorult. Rádöbbent, hogy hiányozni fog a családja, a barátai, az otthona, a kedvenc kocsmája, a kutyája, minden, amit megszokott és szeretett.

Életünk során azonban nem csak ilyen változásokban van részünk, hanem olyasmit is el kell szenvednünk, amit tragikus veszteségként élünk meg. Mindenki életében bekövetkezik, hogy meghal egy szeretett hozzátartozója, mindenki átél valamilyen komoly csalódást, szakítást, és vannak, akiknek egy család szétbomlását is el kell szenvedniük, akár gyerekként, akár felnőttként.

Mind a haláleset, mind a válás olyan gyásszal járó életesemény, amellyel komoly kihívást jelent megküzdeni. Mindkét esetben vissza kell találnunk önmagunkhoz, az individuális létformára. Ez nem megy egyik napról a másikra, hiszen a társas kapcsolatban ezer szállal kötődtünk a másikhoz, az énünk része volt. Meg kell találnunk újra a helyünket, identitásunkat, miközben minden alakulóban, mozgásban van. Az átalakulásunk során megszüljük újra önmagunkat, az az új embert, aki képes újra örülni, szeretni, kötődni az élethez, kockázatot vállalni.