A válást követően sokan, miután alaposan kiharagudták magukat a másik ilyen-olyansága miatt, gyakran elkezdenek magukra haragudni. Minél inkább eltávolodnak a házasságuktól, annál nagyobb rálátásuk lesz az egész kapcsolatra. Azok, akik olyan házasságban éltek, ahol folyamatos megalázásban volt részük, és szinte nem is kaptak szeretetet, elkezdik sajnálni az elvesztegetett éveket, évtizedeket. Haragszanak magukra, amiért nem léptek ki előbb a házasságból. Sokszor nem is értik saját magukat már, hiszen most, hogy megtörtént – akár mert végre léptek, akár mert a házastárs elhagyta őket –, a veszteség okozta fájdalom mellett egyre inkább látják, hogy tulajdonképpen egészen jól veszik az akadályokat, és lassan felismerik, hogy egy békésebb élet vár rájuk. Ekkor jelenik meg egy újabb fájdalom: mit kezdjenek most azzal a gondolattal, hogy az elmúlt évtizedekben valójában nem élték az életüket? Gyász a gyászban.

Aztán persze jönnek újabb szakaszok is. Megbocsátás saját maguknak. Ezt tettem, ezt nem tettem, mert erre voltam képes. Felismerése annak, hogy minden nehézség ellenére mégis kaptak ettől a kapcsolattól. Felismerése saját személyiségfejlődésüknek, amely az elszakadás transzformáló erejéből született. Változtak, tanultak, értek.

Nem jó válni. Szép családról álmodunk mindannyian. Közös megöregedésről, intimitásról, összetartozásról életünk végéig. Néha azonban meghazudtolnak az álmok. Ám nem igaz, hogy mindent elveszítünk!