Amíg családban élünk, az elváltakra úgy tekintünk, mint egy olyan kasztra, ahova mi még véletlenül sem kerülhetünk. Mikor már nyilvánvaló, hogy válás felé menetelünk, mikor már a bíróság papírral is igazolta, hogy akárhogy is, de megtörtént, hogy mi is az elváltak közé tartozunk, még akkor sem akaródzik bevallani még magunknak sem, nem hogy másoknak. Magunkkal kapcsolatban persze tudjuk, ép eszünknél, tudatunknál vagyunk, csakhogy valahogy mégsem akaródzik tudomásul venni. Egy darabig még ebben a tagadásban vagyunk. Idő kell ahhoz, hogy elfogadjuk, igen, én elvált asszony, férfi lettem. Még több idő, míg másoknak is elmondjuk. Ott van a facebook, mint modern kori vallató eszköz, még mindig azzal a bejegyzésünkkel, hogy házas. Ki kellene javítani. Jó, de mit írjak oda? Elvált? Jesszus, dehogy, hogy hangzik az! Ja, hogy a párunk meg már beírta, hogy kapcsolatban, vagy eljegyezve? A mindenségit, a jó életbe! Nagy dirrel-durral végre megszabadulunk mi is a valótlan bejegyzéstől. Persze ahány válás, annyiféle kimenet. Van olyan pár, akinél nem jelenik meg új kapcsolat, mégsem javítják ki a státuszukat, csak hónapok múlva.

Hány váló mesélte ezeket nekem! Azt, hogy amellett, hogy szenvedtek a veszteség miatt, amellett azt is nehéz volt elfogadni, hogy ők éppúgy kudarcot vallottak, mint azok a „szegény ügyetlenek”. De ez is csak egy átmenet. Egy idő után már senki nem úgy tekint magára, hogy ő egy lúzer, mert nem pont úgy sikerült minden, ahogy eltervezte. Visszatér az elveszített önbizalom, újra teljes értékű embernek tartja magát.