Törés a testvérkapcsolatban 2/1. rész

Berci és Ancsa

Berci, 19 éves

Hirtelen jött a válás, de én nem vettem le sokat az egészből. Előtte mindig nyugi volt otthon, de aztán a nyaraláskor én már láttam, hogy gáz van. Úgy ültünk az ebédnél, és bámultunk a tányérunkba, mintha romlott ételt szolgáltak volna fel, főleg anyu. Csak Ancsa lebegett olyan öntudatlanul, ahogyan mindig is az életében. Pedig ő 17 éves volt már, én meg csak 13, mégis több eszem volt.

Hazamentünk, és elindult a lavina. A szüleimnek lavina volt, de én nem emlékszem, hogy különösebben stresszesnek éltem volna meg az egész válási cuccot. Nem volt akkora nagy gáz, nem veszekedtek annyira a szüleim. Eleinte egyáltalán nem. Jó, voltak stresszes napok, amikor jobb volt a szobámban a számítógépes játékaimmal.

Amúgy az Évin lógtam, ő volt az angol tanárnőm, de sokkal-sokkal több annál, meghatározó személy az életemben. Amikor stressz volt, akkor hozzá fordultam, vele tudtam megbeszélni mindent, persze angolul. Anyuékkal nem lehetett, ők nem tudtak tisztán beszélni egymásról. Inkább az volt rossz, hogy költözni kell. Én nem szeretek, nekem az mindig szar, megszokom a helyet, ragaszkodom hozzá. Ráadásul el voltam kényeztetve, és a ház után úgy tűnt egy lakás, mint egy teljes lefokozás. Nem értettem, miért nem az apám megy el, aki amúgy is a nőjénél lakott akkoriban, miért egy anyának kell a két gyerekével elmenni? Persze megvolt az oka, el akarták adni a házat, meg anyámnak már nagyon mehetnékje volt, de a vége mégis az lett, hogy apám ott maradt egyedül a kétszintes házban.

Ja, de előtte, amikor apu lakott a nőjénél, na, az tényleg rémes volt, ha találkozni akartam vele, oda kellett mennem egy vadidegen családba, amihez semmi közöm, és ahol nagyon szarul éreztem magam, és közben még mutatnom se lehetett. Apu nem mondta, csak én éreztem azt, hogy azt szeretné, fogadjam el, illeszkedjek bele a helyzetbe, de hát én nem tudtam, mi a f…rt fogadnám el, amikor ez engem rohadtul irritál, mert nekem ahhoz a Marihoz semmi közöm. És az teljesen le volt szarva, hogy én mit érzek. Aztán apu visszaköltözött az üres házba, mert éppen szakítottak a nővel, de aztán kibékültek és a nő beköltözött a pereputtyával a házunkba. Na, hát ez is milyen volt! Nem tudtam ehhez jól viszonyulni.

Azt láttam, anyu szenved, mint a kutya az egész válástól. Amúgy a válásban megegyeztek, és egyikük sem hibáztatta a másikat. A legkevésbé sem Mari volt a válás oka, az már csak következmény volt, persze attól még utáltuk. Szóval, bár megegyeztek, és kulturáltan indult a válás, de aztán ez megváltozott.  Anyu szenvedett, apu meg úgy próbálta az egészet átvészelni, hogy minden, ami az anyu volt az együtt töltött húsz évben, az egész egyszerűen át lett rakva az új nőre. Mintha a földön hevert volna egy hátizsák, minden benne, ami anyu, és az a hátizsák egyszerűen rá lett pakolva a nőre, mert apu nem tudott egy újat kitalálni, csak továbbadni a régit, amit anyu csinált. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, minden ugyanúgy van. Például a karácsony a szüleivel, a rokonaival. Csak néztem, hogy mi van, hát mi ez? Próbálta vinni ugyanúgy, ahogy anyu, de kurvára nem úgy ment. Ott téblábolnak a szülei, akik alig ismerik a nőt, mi közük hozzá? Most miért ő van itt, miért nem anyu? Vérlázító volt, ezt gyűlöltem, ez iszonyat idegesítő volt. Egy ugyanolyan karácsony, ahol más az anya, meg a testvérek, meg minden. Ott a család, nagyszülők, rokonok, és boldogok. Te nem látod, hogy mit csinálsz? A rokonokra is kiakadtam, nem csak apura. Legalább kis körben lehetett volna először, de ő bepasszírozta az egész családot, de a nagy családot, akiknek végképp még semmi közük az egészhez. Nem fogta fel a különbséget, egyszerűen csak be akarta helyettesíteni azt, ami már nincs, valamivel, ami nem lehet már ugyanaz, ez full extrásan szar volt.

Szerintem egy szülő lassan kezdje, fokozatosan változtasson, mert egy gyerek nem tud még hozzászokni, vagy nem is akar még. Meg olyat találjon ki, ami a gyereknek is jó. Apu megpróbált közös programot szervezni, Állatkert, akármi, tényleg próbált kedves lenni, de én meg szarul éreztem magam, és még szégyenkeztem is, hogy nem vagyok oké. Ha vele mentem volna az jó lett volna, de az új családdal… olaj volt a tűzre.

Aput könnyű volt beskatulyázni rossz alaknak, mert én anyuval voltam előtte is sokat, együtt focizott, kosarazott, snow bordozott velem, ott ült a kádam mellett, amíg kisebb voltam, később meg a szobámban, sokat beszélgettünk, persze, hogy hozzá álltam közelebb, meg az angol tanárnő is anyut szerette jobban, mellé állt. Egy váláskor nem könnyű jól beszélni a másikról, mert azért nem lehet sok év után csak úgy odébbállni, nagy stresszel jár. Apunál nem látszott, mert ő csak lecserélte a szereplőket, lazán kipótolta, amit elveszített. A nővérem szintén rá se rántott az egészre, teljesen átvette a formáját az egész bullshitnek. Ő csak a felszínt látta, itt egy fiatal nő, tök jó, meg lett egy hugija, meg két bátyja, ő ebbe bele tudott simulni, de én nem. Ja, azt nem mondtam, hogy Ancsa maradt apuval, mert talált egy kutyát, és annak kertes ház kellett. Egy kutya miatt maradt! Egy kutya miatt!

Mi elköltöztünk, Ancsa szobájába betettünk egy pingpong asztalt, és nagy partikat játszottunk. Sokat nevettünk, hülyültünk, de sajnos, mivel anyu alapvetően nagyon rosszul érezte magát, a kedvenc elfoglaltságunk volt az is, hogy ócsároltuk a nőt. Sok napon keresztül. Amúgy egyáltalán nem így kezdte anyu a válást, tök kulturáltan indult minden, csak volt apunak valami olyan húzása, amitől bevadult, és már nem érdekelte, hogy szidja nekem apámat. Meg a nőjét főleg. Én is benne voltam, mert ugyanúgy gyűlöltem ezt az egészet, meg utáltam az új nőt. Kiadtuk a mérgünket, huh, megkönnyebbültünk. De azért ezt nem kellett volna. Anyu biztatott, hogy azért én csak szeressem az apám, ez az ő ügye, nem az enyém, meg legyek rendes a nővel, de hát hogyan? Volt bennem méreg, de nem akkora, ha anyu nem szítja, jobban lecsengett volna. Mivel én tisztelem a szüleimet, és hallgatok rájuk, nehéz nem figyelembe venni azt, amit mondanak. Nem véletlenül ócsárolja, ha ócsárolja. Vagy fél év ilyen zökkent volt, folyton feljött valami.

Kezdtünk volna megnyugodni lassan, de Ancsa kiakasztott. Elárulta anyut, annál rosszabb nincs, mintha egy gyerek hagyja az egyik szülőjét lógni. Ez árulás. Jött egy vadidegen, aki teljesen átvette anyu helyét, szerepét, és Ancsa meg teljesen behódolt. Átjött néha és azt kellett hallgatni, hogy Mari így, Mari úgy. Lelkesen dicsérte, hát apám, gondoltam ennek nincs esze, nem elég, hogy ott behódol, még itt eszetlenül dumál. És tudtam, ha elmegy, akkor meg kell nyugtatni anyut, hogy de nem úgy van ám, Mari egy szar ember. Anyu próbálta leplezni, hogy mérges, nem szólt egy szót sem, de én tudtam, hogy most az a dolog, hogy leszólni a Marit. Mert az teszi helyre a rendet. És amikor már kezdett elsimulni minden, akkor jött egy újabb találkozás Ancsával, ami összecseszte az egészet. Kicsit megtört valami ott Ancsával, előtte is volt veszekedés, ahogy az a testvérek közt szokás, de én onnantól meggyűlöltem, nincs annyi esze, hogy ne arról a nőről fecsegjen, akire apu csak úgy könnyedén lecserélte anyut? Úgy kezelte ezt az egészet, mint egy idióta, nem hittem el, hogy ilyen buta lehet, mikor négy évvel idősebb!

Amikor aztán vagy fél év múlva mégis hozzánk akart költözni, baromira kiakadtam, mi a szarnak jön, ha azt választotta, maradjon. De ott nagyobb szigor volt, hát nem tetszett neki.

Anyu is haragudott Ancsára, nem azért, mert ott maradt, hanem a hülyeségeiért, ha nem is úgy, mint én, mégis olyan jó szívvel fogadta vissza, minden feltétel nélkül, csak gyere persze, természetesen, hogy csak néztem. Dühös voltam rá, érthetetlen volt, mint aki megvakult, csak annak örül, hogy itt van vele a lánya is, mind a két gyereke. Vártam, hogy legalább tegye helyre anyu. De nem, mintha Ancsa legyűrte volna. Mintha behajítottak volna egy gránátot a lakásunkba, és anyu meg nyugodtan nézte volna. Visszafogadta az árulót, én meg csak tátottam a számat, hát nem látod, mit csinálsz magaddal és mit csinálsz velem? Ez még a válásnál is jobban kiakasztott. Apu felolvasta a tékozló fiú történetét. Mondtam, ez rólam szól. Pontosan erről van szó!

Ancsa még rátett minderre, mert még visszajárt programokra, és lelkesedett az új családért, hiába akart anyu elkülönülni tőlük, így nehéz volt.

A válás tényéért különben egyáltalán nem hibáztattam anyut se, meg aput se… Maga a válás folyamata az kicsit más volt, de én nagyon elfogadó vagyok, értem, hogy mindenki emberből van, lehetetlen egy ilyen helyzetben nem hibázni, és mindketten hibáztak. Az más kérdés, hogy én anyut preferáltam, mert hozzá álltam közelebb, így benne kevesebb hibát láttam meg, de ez nem azt jelenti, hogy valóban kevesebbet hibázott. Nem szeretetet mondok, mert mindkét szülőmet szeretem, azért ezt a szót használom. Csak anyuval voltam állandóan, anyu törődött többet velem, nyilván akkor anyuval vagyok továbbra is, logikátlan lett volna, ha nem.

Próbáltam levezetni, mi lenne értelmes, hát apu lépései nem voltak értelmesek, Ancsáé sem. Anyué sem, mikor ócsárolta Marit. Jó, felgyűlt benne a harag, ki kell adnia, megértettem. Volt egy stresszes év, amit át kellett vészelni. Megértettem aput is, aki nem tud meglenni magában, egyszerűen képtelen elvégezni a dolgát egyedül, kell mellé valaki, aki egyben tartja, olyan, mint egy nagy pelenkás, amellett persze, hogy csomó remek dolga van, csomó érték, amiért meg tisztelem. Volt az a húsz év, amit megszokott, ahogy anyu csinálta, és persze hogy nem tudott attól megválni, neki az a régi rendszer kellett, mert ő egy olyan, akinek rendszer kell, rá ez jellemző, spontaneitás nulla. Ez sokszor jó, sikeres is ettől, de a mini életében elveszik, elszáll, mint a füst. Megértettem, nem tudom őt hibáztatni, ő ilyen, csak rohadtul irritált. Hiába nem csinálta direkt, meg jót akart, attól még irritált. Pedig azt se bánom, hogy magára gondolt, mert persze, hogy a szüleimet is ugyanolyan stresszesen érintette ez az egész, sőt, még stresszesebben, mint a gyerekeket – na, ezt azért nem tudom –, próbálta jól érezni magát, értem én, csak hát a francba… Nem gondolt bele semmibe ép ésszel. Képzeld el, hogy te vagy a gyerek, és 13 év után fognak, és átraknak egy másik környezetbe. Ez feldolgozhatatlan. Na és a szobám! Értem én, hogy van egy kislány, meg van egy kis szoba, egyértelmű, hogy az enyém lesz az övé, dehát ez milyen! Apu megmutatta, átfestették lányosra, villódzott a szemembe a sok pink meg a lila, aztán még azt találta mondani, adjam át a kulcsot szimbolikusan. Úristen! Nem tudom felfogni, hogy jutott ez eszébe! Kurvára zavarban voltam, mi van? Nem tudtam hova tenni ezt a dolgot. Fogalmam sem volt, hogy ez jó-e vagy rossz, csak éreztem, hogy ez belül szörnyű, de mivel ő olyan jólelkűen akarta, hát összezavarodott minden. Képtelen voltam kiállni magamért, mivel nem tudtam, hogy ez elmebeteg dolog, hogy alig hogy elköltözünk, beköltözik egy jöttment kölök a szobámba. Ez egy gyökér húzása volt apunak. Azt kellene elérnie, hogy ne úgy érezzem, hogy lecserél engem. Add át a kulcsodat! Add át a szerepedet neki! Szimbolikusan én voltam a kulcs, és ezt adjam át. De hát ezen is túl lettünk.

Apuék aztán szakítottak, a pereputty kiköltözött, aztán jött egy új nő, de az már nem érdekelt. A Mari az egy kis hülye volt, a nyávogását se bírtam elviselni, még egy mókus is értelmesebben reagált, mint ő. Az új nőt már el tudtam fogadni, nem is volt olyan ellenszenves, meg több idő telt el. Aztán ő is elment, mert anyun kívül élő ember annyi türelemmel nem rendelkezik, ami apuhoz kell.

Részlet Singer Magdolna Ki vigasztalja meg a gyerekeket című könyvéből. HVG Kiadó, 2015

Folytatjuk.

________________________________________________________
Ha szeretnél tájékozódni arról, hogy  a válás, szakítás utáni veszteség feldolgozásához milyen csoportos, egyéni vagy egyéb támogatást vehetsz igénybe, kattints ide.