Önismeret 2.

A váláskor, amikor éppen a legnagyobb szükségünk lenne az önértékelésünkre, elveszítjük azt. Nem működik a generátor, nem lát el erővel, energiával. Csoda-e hát, ha egy válófélben lévő személy fuldokolva és kapálódzva képes csak fennmaradni, de leginkább csak akkor, ha a barátok segítségére vannak, és visszaállítják megroggyant önértékelését.

Ha eleve kis önértékelésűek vagyunk, még nehezebb a dolgunk. Ha a világ rossz, az emberek becsapnak, akkor áldozatoknak érezzük magunkat. Könnyen azzá is válhatunk, hiszen mi magunk idézzük elő negatív viszonyulásunkkal. A válás után könnyen lehet, hogy benne maradunk az áldozatszerepben évekig, esetleg örökre, ami megpecsételheti későbbi kapcsolatainkat. Néha önigazolásnak, alibinek is használjuk a minket ért csapást: felmenthetjük magunkat minden alól. Nem élem az életem, nem vagyok valódi önmagam, nem tudom, mi az életfeladatom, nem teljesítem ki magam. Nem tehetek róla, velem ádázul elbánt a sors. Az igazi kihívás, túljutni rajta, feldolgozni. Akkor, ha ez sikerült, értelme volt a szenvedésnek: jobb, érettebb ember lettél. Felelősséget vállalni önmagunkért, az életünkért fáradságos munka, de ha minden bajnak más az okozója, akkor hosszú távon elveszítjük lehetőségeinket, végül elveszítjük önmagunkat.

Ha azonban alapvetően rendben van az önértékelésünk, csak a krízis miatt rendült meg, akkor könnyebb kievickélni belőle, és bátrabb szembenézni azzal a riasztó ténnyel is, hogy a válás bekövetkeztében nekünk is szerepünk volt. Nem kicsi, nem néhány százalék, és nem is fifti-fifti, hanem 100 %. Természetesen ez nem azt jelenti, a társunknak nulla százalék maradt, hanem neki is ugyanennyi, ő is 100 %-ban felelős. Az első válásomban áldozatnak éreztem magam, és az áldozatszerepemről való elképzelésemet hosszú évekig fenntartottam. Fiatalon, egészséges idegrendszeremmel egy éven belül visszanyertem a lelki egyensúlyomat, de arra nem voltam képes, hogy az együttélésünk tanulságait értékeljem. A második válásomban a részleteket illető nehezteléseim ellenére is egyértelműen úgy gondolkodtam, a váláshoz vezető okokban egyaránt felelősek vagyunk. Véget nem érő elemzéseim eredményeképpen felismertem az első házasságban elkövetett téves szerepviselkedésemet is, amit − mivel mit sem tudtam róluk − öntudatlanul ismételtem a második házasságban is, amire szintén megvan a pszichológiai magyarázat: ismétlési kényszer a neve.

Mi is ez az ismétlési kényszer? A kutatások azt bizonyítják, hogy a második házasságok sem sikerülnek jobban, mint az elsők, sőt, valamivel több bomlik fel. Persze, lehet ennek oka a kijárt út, másodszor már könnyebb megtenni azt a lépést, ami elsőre szinte a lehetetlenséggel ért fel. Jó hír viszont, hogy a házassági elégedettség tekintetében a második házasság legalábbis nem mondható rosszabbnak, mint az első. Ebből az a megnyugtató dolog következik, hogy az elváltak kasztja nem a partnerkapcsolatra alkalmatlanokból áll, nem eleve gyanús az, akinek válással végződött a házassága. Megnyugtató továbbá az is, hogy a válásnak nincs hosszú távú negatív hatása a következő házasságra.

Ismétlés a tudás anyja, fújjuk a leckét gyerekkorunkból. Ez kifejezetten nem az elkövetett butaságainkra vonatkozik, de mi mégis ezt a leckét alkalmazzuk sokszor a párválasztásban. Vajon miért? Az egyik ok, hogy nem jutunk el addig, hogy a saját szerepünket vizsgáljuk a házasság kudarcában. Meghagyjuk magunknak azt a semmi jóra nem vezető vigaszt, hogy mi kifogástalanul működtünk, csak a párunk méltatlan volt a szeretetünkre, visszaélt a jóságunkkal. Életünk jobbra fordulását tehát attól várjuk, hogy legközelebb több szerencsével járunk, nem fogunk ki megint egy hasonlóan elvetemültet.

A házasságpszichológia vizsgálta az ismételt házasságok rejtett szerkezetét, és azt találta, hogy a személyiségünkben rejlő belső program szerint választunk társat. Ez a társ pedig olyan, akivel lelki szükségleteink kiegészítő − komplementer jellegűek. Megtörténik, hogy az új partner látszólag éppen ellenkezője az előzőnek, és örvendezhetünk, hogy nem esünk ugyanabba a gödörbe. Nem vesszük észre, hogy bizony megint gödörbe kerültünk, csak ez egy egészen másfajta. Tételezzük fel, hogy az első férj egy zsarnok volt a családban, és az asszonynak nem sok szava lehetett bármiben is. Másodszorra találkozik egy szelídlelkű férfival, aki tiszteletben tartja társa igényeit is. Az együttélés során kiderül, a nő nem képes becsülni az ilyen férfit, és mit ad isten megismétlődik az első történet, ám a szereplők ezúttal szerepet cserélnek, most a nő az, aki úgy viselkedik, mint az a férj, aki mellől egy jobb társ reményében elmenekült.

Legnagyobb sajnálatunkra tehát létezik egy olyan program bennünk, ami tudtunk nélkül arra kényszerít, hogy elkövessük ugyanazt a hibát. A pszichoanalitikus elméletek szerint a kora gyermekkori élményeink vannak ilyen meghatározó hatással a felnőttkori kapcsolatainkra. Az anya-gyermek kötődés mintázatait, a szülőkkel, testvérekkel való kapcsolat rejtett, vagy valós konfliktusait kivetítjük a jelenlegi társunkra.

Minél inkább felismerjük a zátonyra futott házasságunkban a saját viselkedésmintánkat, annál több esélyünk van arra, hogy a következő kapcsolatunkban sikeresen elkerüljük a csapdákat.

Mikor mondhatjuk, hogy feldolgoztuk a válás gyászát?

Akkor mondhatjuk el magunkról, hogy túl vagyunk a válási veszteségünk feldolgozásán, ha már szégyenkezés nélkül be merjük vallani, hogy a házasságunk zátonyra futott, fel merjük vállalni az elvált státuszt. Volt társunk nem hiányzik az életünkből, nem tartunk fent vele szexuális kapcsolatot még elvétve sem, és képesek vagyunk új barátokra találni és új szerelmi kapcsolat megteremtésére. Az elvált házastárssal rendezett kapcsolattartást tudunk kialakítani, és együtt tudunk működni a gyerekek nevelése dolgában.

Ha életünk nagy változására, amely katasztrófának tűnt, úgy tudunk tekinteni, mint egy olyan történésre, amely végső soron fejlődésünket szolgálta, teljesebb kibontakozásunkat segítette elő. Ha a leterítettség állapotából felállva életünk új lendületet vett, ha magunkra találtunk, és a tanulságokat hasznosítva sikeresebben irányítjuk életünket.