Megélni a fájdalmakat, hogy megfejthessük az üzenetét 4/4. rész

Haas György nagyvárosi serpa

Ebben a házassággá növekedő szerelmi kapcsolatban nem egyformán indultunk. Akkoriban nem gondoltam, hogy nősülni szeretnék, sőt éppen olyan helyzetben voltam, hogy három-négy lánnyal is incselkedett számomra valami izgalmas és vonzó viszony lehetősége. Az én érzelmeim tehát az övéi után kullogtak egy darabig, de mire eljutottunk az eljegyzésig, addigra teljesen kölcsönössé vált. Rosszul esik kimondanom az előző feleségeim iránti tisztelet miatt, de igazából eddigre értem meg a házasságra. A kapcsolat jellege is igazi klasszikus házasságot, párkapcsolatot, életre szóló szövetséget kínált, mert semmi olyan elemet nem éltem meg, hogy különböző lenne a kettőnk közötti társadalmi hovatartozás, szociológiai, társadalmi réteg vagy a képességek szintje. Érdemben tudtam vele bármiről beszélni, noha nem voltak felsőbb iskolái, de nyitott volt a világra, könyvtárnyi könyvet elolvasott, érdeklődött a pszichológia iránt, volt humora, és már akkor megmutatkozott az írói vénája. Tetszett a bátorsága, amivel az élethez kapcsolódott, a felelősségvállalása, szorgalma, elkötelezettsége, csinossága, ez mind együtt nagyon vonzó volt a számomra, meg nagyon partneri is. Mindeközben én is megkaptam azt a tiszteletet és megbecsülést, ami az egyenrangúságot nem téveszti össze az egyformasággal. A szó legjobb értelmében felnézett rám, mert számára azt a világot képviseltem, amit maga is felfedezni vágyott. A szellemi életben való saját pozíció megszerzéséhez a jogosítványokat csak később szerezte be. Azokat az értékeket, amelyeket én úgy képviseltem, hogy magam talán nem is láthattam őket, benne tükröződve megpillanthattam, és rácsodálkozhattam. Érvényesülni hagyta a hagyományos férfi-női szerepet. Bár nem vártam el, örömöt nyújtott számomra, hogy olyan rendezett, stabil hátteret nyújtott, amelynek a biztonságában szabadon szárnyalhattam.

Szép és hosszú együtt repülésünk során maradéktalanul őszinték lehettünk egymással, és ez ritka kincs, talán akkor nem is tudtuk, mennyire. Nem létezett semmiféle rossz érzés, bizalmatlanság, gyanakvás akár önmagunkkal, a másikkal vagy bárkivel kapcsolatban, amit nem oszthattunk meg egymással. Évekkel a házasságunk véget érése után is büszkén és egyetértő örömmel hallgattam, amikor a volt feleségem azt mondta, továbbra sem tud senkivel olyan jól beszélgetni, mint velem. De nemcsak ez volt nagy érték, hanem az is, amit együtt teremtettünk. A könyvkiadótól kezdve egy értékesítési hálózat felépítésén keresztül a különféle mozgalmakban való aktív részvételig. Ha kellett, részt vett bármilyen kulimunkában, máskor pedig mint first lady mutatta magát azok számára, akik szerették, tisztelték. Közben született két közös gyerekünk is – akik fél generációval fiatalabbak, mint az előző gyerekeink –, és túléltünk egy őt érintő súlyos rákbetegséget is. A sok közös feladat mellett elkezdett tanulni, írni, a saját útját járni. Ezt követően is együtt haladtunk egy darabig, például a háborítatlan születés mozgalmában.

Amikor tizedmagammal megalapítottam a TAVAM-ot (Társaság a Várandósság és Anyaság Megszenteléséért), akkor azt éreztem, hogy ezekkel a női körökkel sok életre szóló, teremtő mozgalom indul el. Elmondtam neki, hogy itt épül valami, aminek ott lehetünk a gyújtópontjában, és nagyon szeretném, ha ebben társam lenne, mert a lehető legjobban akarom csinálni, de nem tudom egyedül. Szükség van egy női energiára is. Kértem, hogy ő legyen mellettem, mert ez annyira erős vákuum, hogy ha üresen hagyná a helyet, akkor mást szippant be. Azt felelte, igen, tetszik, és a tőle telhető szorgalommal és odaadással betöltötte ezt a szerepet egy darabig. De közben egyre inkább hívta az, ami belőle jött, amit ő fedezett fel, amit az ő sorsa volt világra segíteni. Addigra már olyan sokmindent tett a közös vállalkozásainkba, a háttér folyamatos biztosításába, a gyereknevelésbe, hogy önmaga megtagadott része is ott dörömbölt már, szabadulásra vágyva. Egyre nagyobb feszültséget jelentett számára a régi szerepében való megfelelés és önmaga megtalálásának a vágya.

Egyre kisebb motiváltsággal vett részt ezekben a mozgásokban. Lassan elkezdte leválasztani magát rólam, de ezt egyikünk se ismerte fel. Én azonban egyre inkább éreztem ezt a hiányt. Távol került egymástól az, ami engem izgat és ami őt. Ezzel párhuzamosan a szexuális örömök is csillapodtak, amiről később azt gondoltam, összefügghet a hormonháztartásának a műtét után bekövetkezett megváltozásával. Nem éreztük azt, hogy repülnénk, szerettünk volna változtatni, elutaztunk havonta közös wellness hétvégére, megtanultuk a tantrikus szexet, de amikor már ezek sem segítettek a közeledésben, akkor felmerült az az ötlet, ami egyszer már korábban is, de akkor visszazártunk: hogy próbáljunk nyitni, és ezzel egyfajta vérfrissítést hozni a házasságunkba.

Ez egy idő után oda vezetett, hogy én elkezdtem szenvedélyesen beleszerelmesedni egy olyan kapcsolatba, amelyik ideig-óráig azzal is kecsegtetett, hogy betölti azt a szerepet mellettem a mozgalomban, amit a feleségem már nem vállalt. Bár a feleségem is megélt kalandokat, de nem olyan intenzitással, mint én, és csalódást jelentett számára, hogy én ezeket a kalandokat a legkisebb szívfájdalom nélkül vettem tudomásul. A helyzetünk egyre szétcsúszóbb, egyre elkeserítőbb lett, sodródtunk a válás felé.

A feleségem fokozódó fájdalma mögött meglapult az én veszteségem, amit nem is tudatosítottam magamban idáig, és most is így kell előrángatnom: hogy ő észrevétlenül elsasszézott mellőlem, azért, hogy önmaga lehessen. Furcsa, én annyira elérzéstelenítem ezeket a fájdalmakat, hogy csak most jövök rá, hogy nemcsak a második feleségemnél történt ez meg. Ott én döntöttem úgy, hogy hazudni fogok. Itt nem határoztam el, hogy gazember leszek, hanem mint egy önbeteljesítő jóslatot, amelyik figyelmeztetett, hogy vigyázz, mert ott vákuum van, hagytam beteljesülni, hagytam oda behúzódni egy másik nőt. Akkor az új izgalmak eltemették annak a fájdalmát, hogy elveszítem azt a feleségemet, akivel alig pár évvel korábban, a Máriaremetei templomban, a házassági fogadalmunk megújításakor úgy éreztem, a halálon túlira szól a meghosszabbított szövetségünk.

Így aztán az történt, hogy kettőnk közül a feleségem nagyokat fájt, én meg nagyokat furdaltathattam a lelkiismeretemmel magamon, amiért ilyen bunkó vagyok, már másodszor egy válási krízis kellős közepén. Hát persze, hogy nem éreztem semmit, amikor így elérzéstelenítettem magam, mert ilyen preventív pszichomókus vagyok, aki lehasítással védekezik a fájdalom ellen, nem rázoomolok a valóságra, hanem ahogy a kutya meg a macska bekotorja, amit odacsinált, én is bekotrom. De most észrevettem, hogy a fájdalom ott volt, vagy ott lett volna szegény, csak nem engedtem szárbaszökkenni. Így utólag lassan nyilvánvalóvá válik, hogy ha nem fojtom el csírájában, akkor talán még arra is képessé tett volna, hogy a feleségem után szaladjak, és magunkra kiáltsak, hogy ne hagyjuk ezt, ne legyünk hűtlenek egymáshoz, önmagunkhoz, a saját fogadalmunkhoz és az összetartozásunkhoz! Hozzuk ki belőle a legtöbbet! Tanuljunk meg szabadnak lenni egymás mellett. Ahelyett, hogy hagytam volna úgy sajogni, hogy ide elvezessen engem, ahelyett, juj, fáj, gyorsan letakarom, ne is lássam! Azt tanulom ebből, hogy miért kell engedni, hogy fájjon, ha fáj, és miért nem szabad szembemenni vele, mielőtt megértenénk az üzenetét. Ha a fájdalomcsillapítás előbbre való, mint a fájdalom megélése, hogy azon keresztül eljussunk a fájdalom üzenetéig, akkor ez nem más, mint a tünet elnyomása.

Hát, így esnek szét családok, meg így veszíti el az értelmét a fájdalom.

A szeretőmmel, kedvesemmel is elváltunk egymástól. Ez bezzeg tudott fájni! Csakhogy nem volt igaz, mert ez a fájdalom hamar lelepleződött. Amíg el nem költözött tőlem, addig nem tudtam elképzelni, milyen lesz, ha éjszaka felébredve, vagy reggel odanyúlok az ágyban, és nem érzek ott egy meleg testet. A levegőt fogom megfogni? Vagy egy darab paplant markolok? Ezen annyira meg tudott sajdulni a szívem, annyira sajnáltam magam, hogy a puszta gondolattól is sírvafakadtam. Ilyen volt elképzelni. Ettől iszonyúan megnyúlt az elszakadás, pedig nem ment az együttélés. A fantáziáimhoz képest a valóság pedig az volt, hogy soha, egyetlen egyszer se fordult elő, hogy éjszaka az üres levegőt tapogatva magam mellett afölötti megrázkódtatásomban, hogy nincs ott egy meleg kar, fájdalmat éltem volna át. A ragaszkodás, a kapaszkodás addig tartott, amíg volt egy szikrányi reménye is annak, hogy működik a kapcsolat, amíg volt kibe belevágni a körmömet, volt kit kétségbeejteni és visszarángatni. Amikor már nem, akkor, mint a sünike, leszálltam a drótkeféről.

Azóta jó pár év eltelt, és a „Válás és újjászületés” csoportok vezetése újabb érzelmi hullámokat, felismeréseket hoz. A veszteségeim elmulasztott fájdalmát csepegtetve visszakapom. Újból és újból átélem azokat a folyamatokat, amelyeket addig valami vakfoltosság eltakart. Most itt, ebben az interjúban, többről van szó. Úgy érzem, éppen eleget – persze sosem lehet eleget, de mégis – szégyelltem és hibáztattam magam azért, hogy nem fájtam ki magam az értékes házasságom elvesztése miatt, és mert a feleségem fájdalmával kapcsolatosan hiányzott belőlem az empátia. Hogy milyen szomorú ez, és mennyire tartozom itt, láthatatlanul, valami együttérzés- vagy megkövetésfélével. Most sokkal fontosabb számomra az, ami ebben az interjúban születik meg: rajtakapom magamat, ahogy elsündörgök a saját fájdalmam elől, pedig hát, a kutyafáját, ott volt az a fájdalom, ott lett volna, ha nem fojtom el csírájában!

Ha végigtekintem a veszteségeimet, van bennük egy ismétlődő elem, amit ilyen következetességgel biztos nem láttam eddig: a fájdalmat elkerülni, megúszni, de ha nem lehet, akkor az elképzelhető legnagyobb mértékben elérzésteleníteni! Ez csak igen rövidlátó módon tekinthető pozitívnak, mert – itt is kiderült, de egyébként is tudjuk – ezáltal nemcsak a fájdalmat kerüljük el, hanem azt is, amiről a fájdalom szólna, ami az értelmét adja, és a valódi továbblépés lehetőségét tartalmazza. Én mesterré fejlesztettem magam a megúszás képességében, így megfosztottam a fájdalmat attól a funkciójától, hogy kipréseljen, kisajtoljon belőlem valami jobbító felismerést.

Részlet Singer Magdolna Érző férfiak című könyvéből. HVG Kiadó, 2017

Vége.

________________________________________________________
Ha szeretnél tájékozódni arról, hogy  a válás, szakítás utáni veszteség feldolgozásához milyen csoportos, egyéni vagy egyéb támogatást vehetsz igénybe, kattints ide.