Megélni a fájdalmakat, hogy megfejthessük az üzenetét 2/4. rész

Haas György nagyvárosi serpa

A házasság azonban komolyra fordult. Megszerettük egymást, megtanultuk a testiség örömeit, aztán elindult az első baba. Örömmel vártuk, készültünk rá, és egy eltartási szerződésnek köszönhetően meglett az első szoba-hallos kis lakásunk is.

Már útban volt a kicsi lány, amikor nehéz dilemmába kerültem. Komoly identitáskeresés zajlott, ki vagyok én, mire vagyok jó, mi dolgom a világban? Egyrészt éreztem magamban olyan tehetséget, érdeklődést, nyitottságot és képességeket, amelyek valamilyen kreatív szellemi irányba vittek volna, amit úgy hívtam, a tálentumaim kibontakoztatása. Olvastam háború előtti kiadásban Freudot és Nietzschét, vitatkoztam róluk a barátaimmal, naplót írtam a gondolataimról, a világról, önmagamról. Ez volt az egyik Haas Gyuri. A másik viszont a felelősségteljesen gondolkodó családfő, aki tudja, hogy érkezik a baba, és pénzt kéne keresni. Azonnal!

Levelezőn végeztem az egyetemet, és közben dolgozni kezdtem. Kifejezetten bérmunkát vállaltam, így hívtam a pénzkereső tevékenységet. Ablaktisztító, udvartakarító, tűzoltó készülék ellenőr, díjbeszedő, telefonügyeletes és így tovább. Amikor ezeket végeztem, és eleget tettem a családfenntartói kötelezettségemnek, akkor hűtlen voltam a tálentumaimhoz, ha pedig írtam, olvastam, belemerültem a barátimmal a füves cigaretta füstjébe, hogy lássam, hogyan van összetéve a világ, akkor nem kerestem pénzt. Ez az oda-vissza ingadozás, hogy hol ezt csináltam, hol azt, és soha nem éreztem, hogy teljesen a helyemen lennék, oda vezetett, hogy elkezdtem nagyon korán, amikor még GMK-k sem voltak, valamifajta vállalkozásban gondolkozni. A telefonügyeletből különböző kisiparosokat kiszolgáló ügynökség lett, ezenkívül pszichografológiát tanítottam. Azonban ez nem tartott el bennünket, így a feleségem hamar visszament dolgozni 24–48 órában. Akkorra már két gyerekünk volt, akiknek a rugalmas időbeosztásomnak köszönhetően én lettem anyjuk-apjuk. Etettem, tisztába tettem, fürdettem, játszótérre vittem őket.

A feleségem kicsinosítva ment el otthonról, és amikor arról mesélt, hogy tetszik egy kollégájának, az sokáig inkább csak vonzóbbá tette őt számomra, és még tápláltam is, hogy a köztük ébredező érzelem lángra kapjon.

Egy idő után azonban megváltoztam, és olyan eszeveszett féltékenység kerített a hatalmába, hogy nem lehetett nekem megfelelni. Olyan módon vesztettem el a józanságomat, és a kontrollt a viselkedésem felett, hogy az messze túlhaladta a normalitás határait. Kialakult egy se veled, se nélküled állapot, mert a távolodással és közeledéssel sem tudtam úrrá lenni a féltékenységen, szegény feleségem pedig teljesen felőrlődött attól, hogy az általam feltüzelt és szabad utat kapó szeretetteljes kapcsolata is ilyen lehetetlen helyzetbe került. Szakítottak, de az se volt jó. Elköltöztem, visszaköltöztem, nem tudtam megoldani a helyzetet.

Olyan őrültségekre ragadtattam magam, amelyekre a mai napig is borzalmas gondolnom. Tényleg nem voltam magamnál. Egyszer például eljöttem otthonról, de azt akartam, hogy ne tudják. Ekkor már egy lakótelepi lakásban laktunk, és az egyik félszoba ajtaját úgy zártam be belülről, hogy a kulcs benne maradt a zárban, én mégsem voltam ott. Ezt fondorlatos módon úgy értem el, hogy a kulcsot a belső oldalról egy a kulcsra és a kilincsre hurkolt befőttes gumival húzattam folyamatosan a zár felé, s miután a kulcsnak a zár felé néző végébe egy sliccet reszeltem, kívülről egy csavarhúzóval át tudtam fordítani. Nem lehetett tudni, hogy rosszul vagyok, vagy öngyilkos lettem, vagy kimásztam az ötödik emeleti lakás ablakán, vagy semmi bajom, csak bosszúból nem adok életjelet. Máskor a környéken leszaggattam a telefonfülkékben a telefonkagylókat, hogy a feleségem ne tudjon telefonálni, pedig lánccal voltak odakötve. A legrémesebb az volt, amikor az egyik gyerekkel a karomon átgyalogoltam egy bezárt tölgyfaajtón. Iszonyatos erőt és veszélyt jelentett az őrületem.

Őrült meghasonlottságom mindenhova elkísért, nem tudtam szabadulni. Ennek az érzésnek, élménynek és képnek a legsűrűbb foglalata, amely máig a legmegrázóbb élményem, amikor egyszer úgy döntöttem, hogy a kisszobában lefekszem relaxálni. Elkezdtem ugyanis tanulni a autogén tréninget, mert akkor még úgy véltem, tudok magamon egyedül segíteni. Elszívtam egy fél jointot, és lefeküdtem. Hullámzott velem az ágy, a szoba, a világegyetem. Láttam egy félmeztelen férfit, aki a derekától lefelé elkezdett pikkelyesedni. Rácsodálkoztam, hogy nahát, a Neptun! De ahogy tovább haladt a tekintetem a sellőszerűen pikkelyes testen, azt láttam, hogy nem halfarokban folytatódik, hanem elágazik többfelé, akár egy medúza karjai. Ezek az elágazott pikkelyes farkak egy-egy láng leheletű sárkányfejben végződnek, és visszakanyarodnak, kapkodnak a férfi feje felé, miközben ő a lándzsáját döfi újra meg újra a lángot lövellő torkokba.

Sírtam. Annyira sűrűn, annyira beszédesen elmondta ez a vízió, hogy ez bizony nem a Neptun, hanem a Sárkányölő Szent György. Ez én vagyok. És aki ellen hadakozom, az nem más, mint saját magam.

Ekkor kértem segítséget. Medika húgom segítségével bekerültem a III-as Belklinikára, ahol erős altatót kaptam. Engedelmesen szót fogadtam, ültem az ágy szélén és vártam az altató hatását, de nem történt semmi, pedig az adag egy lónak elég lett volna. Panaszoltam a főorvosnak, akit a frizurája miatt elneveztem Gombának, hogy nem tudok aludni. Hát persze, hogy így nem, legyek szíves lefeküdni az ágyamba, behunyni a szememet, és úgy várni. Szót fogadtam, lefeküdtem, behunytam a szememet, aztán 40 perc múlva felkeltem, és hazamentem, hogy lássam, mi ott a helyzet.

A húgom és Gomba további segítségül utánanéztek, hogyan tudnám szervezett formában tanulni az autogén tréninget, és találtak egy hat hetes, bentlakásos csoportot a Pszichiátriai Klinikán. Ennek az intenzív csoportnak a középpontját napi másfél órás szabad interakciós (nem strukturált) verbális csoport alkotta, de pszichodrámát, hipnózist, autogén tréninget is bevetettek a gyógyulás érdekében. Az autogén tréninget később dr. Bagdy Emőkétől tanultam meg igazán magas szinten, de az itteni gyógytornász, Berkó Irma alapozta meg a tudásomat. Az intenzív csoport vezetője dr. Mórocz Kenéz, a kiváló viselkedésterapeuta volt.

Ez lett az életem fordulópontja. Elindított bizonyos változások felé, de leginkább a tanulás felé. Innen az utam azonnal a Nyírő Gyula Kórház onkológiai osztályára vezetett, ahol foglalkoztató terapeuta státuszba kerültem. Annyira csodáltam a terápia működését, hogy célomul tűztem ki, hogy meghaladjam a terapeutáimat. Addig nem nyugodtam, amíg későbbi analitikusom felesége, közismert terapeuta, azt nem mondta, hogy Gyuri, te már rég közülünk való vagy.

Közben elváltam, immár értve és tudva, hogy ennek az oda-vissza hullámzásnak nincs jövője a számunkra. Azonban nagyon nehezen feldolgozható a számomra, hogy ez a rettenet, amit én okoztam magam körül a pokoljárásommal, hogyan hatott a feleségemre és a gyerekeimre.

A gyerekekkel szembeni vétkeim különösen fájnak. Azt hinné az ember, hogy ha valaki a pszichoanalízistől kezdve a legkülönbözőbb terápiás módszereken át, éveken keresztül tanulja magán és a másokkal való közös munkában azt a búvárkodást, amely láthatóvá, átélhetővé és érezhetővé teszi számára a saját genezisét, akkor pontosan látja, mit tett, mit történített ő, mi történt vele, és miben voltak vakfoltjai. Én az utóbbi időben kételkedni kezdtem ebben, mert amióta csinálom a „Válás és újjászületés” csoportokat, azóta ébredtem csak rá igazán a saját felelősségemre. Olyan emberek életébe látok bele egy érzelmileg nem letompított, hanem áthevített mezőn át, akik ilyen és hasonló helyzetek tucatjait élték át, és ez egyszerűen megvilágítja a vakfoltokat, nem engedi figyelmen kívül hagynom, hogy amit tettem, milyen fájdalmakat okozott, és mik annak a messzemenő következményei. És ez egyszerűen borzasztó.

Nem is merem beleképzelni magamat a gyerekeim helyébe. Félek mélyen belegondolni, hogyan fosztódtak meg a biztonságuktól, vagy mit okozhatott még pluszban nekik a feleségem kétségbeesése, elesettsége, fájdalma, önvádja, értetlensége, bizonytalansága – azon kívül, hogy én nem voltam ott. Újból meg újból eltűntem, de nem tudhatták, mire vágyjanak inkább: hogy visszajöjjek, és a kiszámíthatatlanságommal félelmet keltsek, vagy hogy távol maradjak.

Kettőjük közül legjobban a fiam sorsa fáj. Ő még csak két-három éves volt, és mivel sose tudta, otthon vagyok-e éjszaka, vagy nem, ezért a kis macijával, álmosan, kócosan mindig átjött megnézni. Mivel folyton eltűntem otthonról, úgy érezte, hogy ő nem elég jó, nem érdemel meg engem. Egyszer szerencsétlen módon véletlenül a születésnapjára mentem haza, ami később úgy kapcsolódott benne össze, mintha születésnapi ajándék lettem volna, amitől persze újból megfosztottam. Úgy érzem, ez jóvátehetetlen. Jóvátehetetlen alatt azt értem, hogy nemcsak az ő életükből nem lehet ezt a fájdalmat, veszteséget, hiányt kioperálni, meg nem történtté tenni, hanem már lemondtam arról, hogy az egészet sírás nélkül tudjam felidézni. Mindig sírok, sőt mintha hálás lennék a könnyeimért – mert sokáig halvány fogalmam sem volt arról, hogy ez milyen lehetett! Úgy képzeltem, a gyerekeknek is az a jobb, ha a szüleik boldogok, a felmelegített leves, meg az üres kagyló házasság nem tanítja őket, az életpélda által, boldogságra. Ma meg azt gondolom, tök mindegy, hogy ezek igazak, vagy sem, de a veszteség fájdalmához, erejéhez és valódiságához képest üres lózungok.

Akárhogyan is nézem, egyoldalúan és jóvátehetetlenül megfosztottam őket az apukájuktól. Sajnos nem tudtam jelenlévővé válni később sem, amikor éppen megtehettem volna. Ez nyilván egy másik metszet, amit most ki sem fejtek, hogy hogyan tudom én az apaságot akár együtt, akár külön élve megélni, megjeleníteni a másik oldal számára

A barátaim szeretnivaló módon felkaroltak és támogattak az első házasságom gallyra menése után, segítettek talpra állni. Lassan megértem arra, hogy legyenek kalandjaim, de tartós kapcsolat jó ideig nem adódott. Amikor viszont lett – szintén egy baráti gesztusnak köszönhetően – abból pár hónap múlva már házasság is lett.

Részlet Singer Magdolna Érző férfiak című könyvéből. HVG Kiadó, 2017

Folytatjuk.

________________________________________________________
Ha szeretnél tájékozódni arról, hogy  a válás, szakítás utáni veszteség feldolgozásához milyen csoportos, egyéni vagy egyéb támogatást vehetsz igénybe, kattints ide.