Életválságban

A krízisek ijesztőek számunkra, és joggal: krízisekbe lelkileg belerokkanhatunk − soha többé nem merünk kibújni csigaházunkból, depresszió, szorongás kínozhat, pszichoszomatikus, vagy krónikus testi betegségek gyötörhetnek, sőt, akár meg is halhatunk. Az már kevésbé van a tudatunkban, hogy egy megoldott krízis milyen növekedést hoz az életünkbe: bölcsülést, szemléletváltást, önismeretünk és belső erőnk gyarapodását. A krízis nem csupán csapás: alkalom a változásra.

Ha azonban a tudattalanunkba száműzzük a fájdalmunkat, elhagyatottságunkat, keserűségünket, akkor nem csupán nem kapjuk meg ezt a belső növekedést, de egy hasonló helyzetben csőstül zuhanhat ránk a fel nem dolgozott múltbéli sérülés is, arról nem is beszélve, hogy az elfojtott sérülések mennyi energiát vesznek el tőlünk, hogy ott is maradjanak, ahova száműztük őket. Az meg már egyenesen fenyegetésnek tűnhet, hogy ott még bajt is csinálhatnak nekünk, hiszen a pszichoszomatikus megbetegedések mélyén ilyesmik állnak.

Persze az elfojtás is a psziché védekezése, hogy megelőzzön egy még nagyobb bajt. Mégis mit tehetek? − kérdezheted joggal. Ha tudatában vagyunk annak, hogy fájdalmunk most ugyan rossz, de hosszú távon hasznos, ez a tudat is segít. Ha nem akarunk azonnal, de rögtön egy másik férfit/nőt, hogy elfedjük a fájdalmat, ha merjük viselni az elszakadás terheit. Könnyebb-e annak, aki egy harmadikkal áll odébb, és boldog szerelemben tervezi új életét? Természetesen sokkal könnyebb, de nem ritka, hogy a kapcsolat segítő hálója mellett is rendszeresen megjelenik a leválás összes tünete, vagy csak időnként bukkan fel rosszkedvet, keserűséget okozva. Vannak, nem is kevesen, akik majomeffektusban szenvednek, nem képesek egy kapcsolatot lezárni csak akkor, ha már van egy másik személy, akibe kapaszkodhatnak. Ezt olvastam egy fórumon is a minap: „Már eldöntöttem, hogy szakítok, még nem szólok, de nézem az alkalmas személyt, akivel leléphetnék.” Ez csak látszólag könnyű, de a látszólagos könnyebbségért megfizethetjük az árat, az új kapcsolat zátonyra futhat, mivel nem gyászoltuk el az előző kapcsolatot. Előbb el kell engedni a társat. Nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is. A szenvedést viselni kell, de bízva abban, hogy a szenvedés véges, lassan megtörténik az átalakulás, és egy jobb jövő vár ránk, mi pedig a krízis által egy értékesebb emberré válunk.

Ahhoz, hogy a válás okozta krízisből megerősödve kerüljünk ki, az szükséges, hogy kellő önreflexióval rendelkezzünk, és folyamatosan monitorozzuk saját tetteinket, gondolatainkat, érzelmeinket. Kényelmes dolog ragaszkodni a haragunkhoz, önmagunkat vétlennek tartani, de az már kevésbé jó, ha bizalmatlanná válunk a párkapcsolatainkban, ha félelmeink akadályoznak a kötődésben, vagy ha ismételjük saját hibás viselkedésmintáit. Egy krízisnek a hősies túlélése fejlődésünkkel jár, növeli belső erőnket, amelynek egész életünkben tudatában leszünk, és olyan tapasztalatok birtokába kerülünk, amely mindig hasznosítható.

A leválás hosszú folyamata nem egy összefüggő krízisállapot, hanem lecsendesedések és újabb krízisek tarkíthatják a felépüléshez vezető utat. A másik fél minden egyes lépése kibillenthet az egyensúlyunkból. Van egy radar rajtunk, amely állandóan vételre van állítva, és újabb is újabb információk lépnek a hatósugarunkon belülre. Lehet, hogy a volt társunk új párt talál magának, akivel szemmel láthatóan boldog, akár gyermekük is születhet, ami visszalökhet bennünket a kezdeti lelkiállapotunkba. Lehet, hogy életre kel, kivirul, vonzóbb lesz, sikeresebb − ez azt üzenheti számunkra, mellettünk nem tudott önmaga lenni. A gyerekek jönnek-mennek, hozzák a híreket − a papa egészen más Marcsival, még a villanykörtét is becsavarja, segít a vásárlásban −, és minden egyes mondatuk tőrdöfés a szívünkbe.

Két egymással ellentmondó tétel is van a krízisről. A professzionális segítők számára alapszabály, hogy a krízisben lévő ember nem önmaga, ezért ne alakítsunk ki elhamarkodott ítéletet róla. A másik: krízishelyzetben ismerszik meg az ember igazán.

Vajon mi az igazság egy válási helyzetben, amikor néha rá sem ismerünk a párunk viselkedésére? Kivel azonos ez az ember, azzal, akit a válásban megismertem, vagy korábbi önmagával?

Editet a férje gyáva és kegyetlen módon egyik pillanatról a másikra hagyta el, évekig titokban készülve rá, és addig eljátszva a tökéletes férjet és apát. Nem foglalkozott a társa érzelmeivel, csak azzal, ő hogyan mentheti a bőrét, minél kisebb sérülésekkel.

Gábor felesége közel húsz év nehézségei ellenére is példamutatóan szép házasság után a válásban azt híresztelte a baráti körben, hogy soha nem is volt szerelmes a férjébe.

Karesz exfelesége minden módon akadályozza a gyerekek láthatását, és megvetéssel beszél a gyerekeknek az apjukról.

Gizi egy új szerelem miatt négy gyermekkel maradt magára egy fillér gyerektartás nélkül.

Ilyen és hasonló körülmények megnehezítik, hogy a társunkra, és az együtt töltött évekre szeretettel gondoljunk. Hogy megőrizzük az értékeket. Mert feltesszük a kérdést: Kivel éltem én együtt? Aki a válási krízisben gyáva, menti az irháját, felelőtlen, nem gondoskodik a gyermekeiről, vagy akadályozza a láthatást, és így tovább, az milyen ember valójában? Olyan-e, akibe beleszerettünk, aki mindezeknek az ellenkezője volt? Ha nem olyan, amilyennek láttuk, akkor ki vagyok én, kivel éltem, hogy nem vettem észre, és mi ragadt rám őbelőle? Gyötrő kérdések ezek. Ha megtagadjuk a társunkat, megtagadjuk saját múltunkat. Kiharapjuk életünkből az együtt töltött éveket, folytonossági hiány keletkezik, egy sötét űr, ami tátong az életünkben.

Igazi, hősies emberi teljesítmény, eljutni a megbékélésig, megszelídíteni azokat az indulatainkat, amelyek sérelmeink nyomán keletkeztek.

Persze, ez akkor megy könnyen, ha jóvátétel történik. Ha a felek egy idő után képesek újratárgyalni a történteket, és belátás is születik. A válásban minkét fél osztja az ütéseket, mindkét fél őriz nem gyógyuló sebeket. Ha sikerül ezeket is megbeszélni, netán bocsánatot kérni az okozott fájdalomért, hamarabb eljöhet a múltunk rehabilitálása.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Részlet Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban – A haláleset és válás utáni veszteség feldolgozása című könyvéből. (Jaffa Kiadó, 2010., 2016)

Ha arról beszélgetnél, hogy érdemes-e csoportra jelentkezned, regisztrálj itt.