Élet a válás után

Sokan úgy képzelik, jó barátok maradnak a válás ellenére is, mások látni sem akarják egymást soha többé. És vannak, akiknek nincs választásuk, mivel szülők, tetszik, nem tetszik, a gyerekek miatt nem szakadhat meg a kapcsolat.

Ez például egy olyan különbség, szemben a halál általi veszteségtől, amely megnehezíti a leválást, feldolgozást. A párkapcsolatokban a szakításokra jellemző szét-össze, szét-össze játékokkal kapcsolatban sok éve olvastam egy találó megjegyzést: A sebész is egyszerre amputálja le az elüszkösödött lábat, nem darabonként metéli le. Ha a gyerekekkel bíró pár befejezi is a csiki-csukit, akkor is egy elhúzódó agóniára számíthat a gyerekek miatt. A darabonként metélés esete forog fenn. Persze ismerek olyan férfit, aki a válás fájdalma elől a világ másik végére menekült, és pár évig haza sem jött, hogy aztán hazatérve meglepetten köszöntse időközben felserdült gyermekeit. Olyan is van, aki a szomszéd utcában lakik, de nem hagyja magát befolyásolni azáltal, hogy apa, vagy anya, és soha nem látogatja a gyerekeit. De nem ez a jellemző. A szülők ragaszkodnak a gyerekekhez, és kapcsolatot szeretnének, még azon az áron is, hogy megnövekszik és meghosszabbodik a szenvedésük.

Persze a gyerekek másfelől meg jó ürügyet szolgálatnak arra, hogy ne történhessen meg a leválás.  

A válság időszakában a házastársak naponta, vagy óránként változó és egymásnak sokszor ellentmondó érzelmeik miatt nem tudnak úgy viselkedni, ahogyan azt önmaguktól megszokták. Nincsenek kapaszkodók sem, szabályok, vagy rítusok, amik támpontot nyújthatnának számukra. Nem könnyíti meg a dolgukat a környezet viszonyulása sem. Általános nézet szerint a válófélben lévő párok folyamatosan haragban vannak egymással, noha ez nem feltétlenül van így.

Mikor első házasságomban váltunk, egy fiatal kolléganőm a párjával megkért, hogy hadd lakjon nálunk néhány napig. A nappaliban rendezkedtek be. Mikor elköltöztek, akkor elmondták, aggódva jöttek, arra számítottak, rettenetes feszültségek közepébe csöppennek, és döbbenten látták, hogy kettőnk közt a legnagyobb egyetértés van mindenben, mi több, egy franciaágyon osztozunk. Amikor pedig összetörtem az ócska kis bogárhátú Wolsvagenemet, amikor a ház elé parkolva nekimentem egy fának, akkor a férjem szó nélkül aláfeküdt és kikalapálta. Egy hét múlva ugyanúgy összetörtem, és ő megint csak zokszó nélkül helyrepofozta.

Vagy huszonöt évvel később, a második válásomkor a férjem elköltözését követően eljött a gyerekekhez. Éppen megkaptam egyik könyvem nyomdai levonatát korrektúrára. Leült az íróasztalához, és végigjavította az egész kéziratot. Amikor meglett a lakásom, és én költöztem el, ő pedig visszaköltözött a házba, akkor tiszta ágyneműt húztam neki — majd újra, mert a kutya lepisilte — kitakarítottam a házat, és mindent tökéletesen elrendeztem. Miközben engesztelhetetlen haragot éreztem iránta, ugyanolyan asszonyi szeretettel gondoskodtam róla, mint együttélésünk sok éve során.

Mint a példák mutatják, a válás utáni kapcsolattartásra zavarodottság jellemző. A párnak nincs elképzelése arról, mi lehet az ideális távolságtartás, mi segíti és mi nehezíti a leválást. Ráadásul korábbi szokásaiknak megfelelően viselkednek, hiszen azzal, hogy a válóper lezajlott, és hivatalosan már nem egy pár, nem sorakozott fel minden automatikusan hozzá, ahogy egy mágnes magához húzza a vasreszeléket. Észre sem veszik, hogy ugyanúgy benne maradtak bizonyosszerepekben, mintha el sem váltak volna. A lakásban, házban maradó félhez az elköltözött fél úgy jár oda, mintha hazajárna, hiszen ezt szokta meg hosszú éveken, akár évtizedeken keresztül. Lehet, hogy még kulcsa is van, és eszébe sem jut, hogy illene bejelentkeznie, ha „hazamegy”. Idő kell, mire mindkét fél rájön, hogy más szabályok érvényesek. Ugyanígy a telefonálások, mail váltások is arról tanúskodhatnak, hogy a korábbi megszokott módot viszik tovább. A kötődés következtében az öröm-és szomorúság megosztás vágya is még sokáig élhet minkét félben. Második válásom után megfigyeltem, hogy neheztelésem ellenére is az első gondolatom a férjem volt, ha ért valami öröm, megtiszteltetés, a megosztás vágya azonnal jelentkezett.

Az a pár, aki elhatározza, barátok maradnak, felismeri, hogy a közelség akadálya lesz a leválásnak, elszakadásnak, meghosszabbodik az agónia. Változtatnak, akkor meg a túlságosan hideg-rideg, távolságtartóvá válik a kapcsolat. Mire a párok belövik az optimális távolságot, nem kevés fölösleges szenvedés színesíti a válási küzdelmek palettáját.

Körülbelül két év, mire általában annyira csökken a házastársak érzelmi hőfoka, hogy egy semleges, vagy hűvös, távolságtartó, vagy barátságosan együttműködő viszonyt tudnak kialakítani egymással. Mindannyian hallottunk, láttunk azonban olyan eseteket is, ahol a felek sok év után is engesztelhetetlen gyűlöletet éreznek egymás iránt, és ellenségeskedéseikkel folyamatos mozgásban tartják a kapcsolatot. Mindent elkövetnek, hogy a másik félnek borsot törjenek az orra alá, és sajnos ennek gyakran a gyerekek esnek áldozatul.

A haláleset kísérő gyász esetében megnehezíti a gyászoló helyzetét, ha az elhunyt felé ambivalens érzelmekkel viseltetett. Váláskor minden esetben ambivalenciáról beszélhetünk, még akkor is, ha a harag, neheztelés aktuálisan teljesen elfedi a szeretetet.

Az egymásnak ellentmondó érzelmek nyugtalanítóak, elbizonytalanítóak, szemben az egyértelmű érzelmekkel, amelyek pontos igazodási irányt nyújtanak számunkra. A kötődés következtében még azokat is rendszeresen elfogja a kétség, akik egyértelműen a válás mellett döntöttek. Nehéz kitartaniuk elhatározásukban, és átélik veszteségük tragikus fájdalmát. Sokszor csak a veszteség mutatja meg a házasságban jelenlévő értékeket is. A soha jelen nem lévő férj távozásával, az a feleség, aki gyermekeit egyedül nevelő anyának érezte magát, a tényleges váláskor felismeri, hogy valamilyen módon mégiscsak számíthatott a társára, ha másképpen nem, elpanaszolhatta a nehézségeket, vagy tanácsot kaphatott a gyermekek nevelésében. A házastárs nélküli mindennapok percenként hozzák azokat a helyzeteket, amikor egyedül kell elboldogulni olyasmiben, ami a másik fél feladata volt. Mindezek felerősítik az amúgy is meglévő belső nyugtalanságot.

Védekezve az ambivalencia nyugtalanító érzése ellen, minden igyekezettel azon vagyunk, hogy vagy szeressünk, vagy gyűlöljünk. Ha nem akarjuk gyötörni magunkat azzal, hogy érezzük a hiányt, a veszteségünk a valódi súlyát, akkor a harag, gyűlölet oldalát felerősítjük. Ezt képesek vagyunk olyan kiválóan működtetni, hogy még önmagunk elől is sikeresen eltitkoljuk a valódi érzéseinket. Magabiztosan állíthatjuk, hogy kiszerettünk a másikból, a szeretetnek az írmagja sem maradt bennünk, mit sem tudva a szívünkben igenis megbújó szeretetről, vagy legalábbis erős kötődésről. Gyűjtögetjük az egyik oldalra érzelmeinket, annál többet, minél erősebb az eltagadott részünk, amellyel nem kívánunk találkozni. Ismerünk olyan válókat, akik mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák a másik fél alávalóságát, méltatlanságát a szeretetre, persze elsősorban önmaguknak. Nem más ez, mint egy kétségbeesett erőfeszítés a lelki egyensúly megtalálására.

A legfontosabb, hogy elfogadjuk a bennünk lévő kettősséget, de ehhez előbb el kell ismerni a létezését, lehetőséget adva magunknak a nyugtalanító, sőt gyötrő belső konfliktus megoldására. Ez ahhoz is szükséges, hogy a kapcsolat rendeződjön, hiszen a felerősített negatív érzelmek nem visznek a megbékélés felé.

Részlet Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban – A haláleset és válás utáni veszteség feldolgozása című könyvéből. (Jaffa Kiadó, 2010., 2016)

________________________________________________________________________
Ha szeretnél telefonon beszélgetni a hogyan továbbról, kattints ide.