A védőháló, amely elkap

Házasságban élve bármilyen gondunk, bajunk esetén elsősorban a házastársunktól várhattunk segítséget. Váláskor éppen ő az, aki a bajunkat okozza, elveszítjük tehát a legfontosabb támaszunkat. Ebben a helyzetben valamilyen közeli családtag támogatására lehet számítani. Sajnos a válással a közös barátok egy része is elveszhet. Először igyekeznek megmenteni a házasságunkat, aztán előbb-utóbb valamelyik fél pártjára állnak. Nem jobb a helyzet akkor sem, ha pártatlanok maradnak, hiszen ilyenkor elkötelezetten mellénk álló emberek nyújtanak csak elegendő támogatást.

Válási folyamatban egy igazi jó barát aranyat ér. Második válásom okozta életválságban sokat töprengtem azon, hogy mint gyásszal foglalkozó szakember, mit is tudok kamatoztatni a saját krízisemből? Mit javasoljak hasonló helyzetben lévőknek, mi enyhítheti a szenvedésüket?

A legelső helyre tettem a barátot. A válás hónapokig tartó folyamatában, és az utána következő időkben is mindig történhet valami – különösen ahol nehéz a megegyezés, vagy ahol a gyerekek miatt folyatódik a kapcsolat – ami felboríthatja a lelki békénket. Zaklatott lelkiállapotunkban csak őrlődünk saját gondolataink malmában, és nem tudunk kikeveredni belőle. Ha erőteljesebb a történés, akadályozhat a munkánkban is, megbénulhatunk aznapra. Ilyenkor egy türelmes hallgató segíthet rajtunk.

Ahhoz, hogy lelkünk minden – vagy majdnem minden – titkát feltárhassuk egy barátnak, nagyfokú bizalomra van szükségünk. Tudnunk kell, hogy a barát nem ítélkezik felettünk, nem bírál, nem kifogásolja gondolatainkat, tetteinket. Többnyire mi magunk vagyunk önmagunk legszigorúbb bírái: egy jó barát még ezen is képes enyhíteni. Nem üdvözli kitörő örömmel a hülye lépéseinket, de megérti, és elfogadja, hogy ez idő tájt az ismert és szeretett barát, barátnő bizony tesz rossz lépéseket is. Megnyugtat bennünket, hogy ebben a krízishelyzetben érthető a viselkedésünk, és biztosít további szeretetéről. A válási krízisben ugyanis szerethetőségünket is megkérdőjelezzük. Az egyik legrémisztőbb érzés, hogy nem vagyunk azonosak korábbi önmagunkkal. Hajlamosak vagyunk saját magunkat rossz színben látni. A jóbarátok dolga ilyenkor visszaadni elveszített önbecsülésünket. „Teljesen rendben van, hogy így érzel, így viselkedsz, mindenki más is ilyen lenne hasonló helyzetben. Semmi gond veled, te normális vagy, a helyzet a szörnyű.” Fennállhat a veszélye annak, hogy ha a kritikátlanul mellénk áll, és mindenben megerősít, akkor az áldozatszerepünkben erősít meg, így megakadályozza, hogy tanuljunk a hibáinkból. Saját tapasztalatom az, hogy akkor, amikor a legerősebb érzelmi örvényben vagyunk valamilyen esemény miatt, ami kifordított önmagunkból, nem szerencsés a saját felelősségünkre felhívni a figyelmet. Akkor az elfogadás segít, az, hogy a barát magához öleljen − képletesen, vagy valóságosan − megértse a fájdalmunkat, vagy haragunkat.

Kutatások sora bizonyítja, hogy a társas támogató hálózat megvédi az embereket a legkülönfélébb tragédiákat követő megbetegedéstől és haláltól. Erőszak, haláleset, a munkahely elvesztése, a válás és egyéb traumák sokkal könnyebben elviselhetőek, ha az ember segítségért fordulhat a jóbarátaihoz. A férfiaknak azonban nehezebb a dolguk, mivel a hagyományos szerepviselkedés szerint kevésbé mutathatják ki elesettségüket. Igyekeznek ebben a helyzetben is férfiasan viselkedni, leplezik sebezhetőségüket, szégyenkeznek, ha segítségre szorulnak, így kevésbé tudnak élni a szociális védőháló nyújtotta támogató erővel.

Sajnos a barátok, szomszédok, együttérző munkatársak kezdeti segítőkészsége hamarabb lelohad, mint a felépülés bekövetkezne. A hozzátartozók halálát feldolgozó gyászcsoportokba jelentkező személyek motivációja gyakran az, hogy már nem kapják meg a környezetüktől a korábbi segítséget, már nem terhelhetőek. Ez válás esetében még inkább így van, az emberek nem értik, ha már lezajlott a válás jogi része, kialakult az új élet menete, miért nem nyugszik meg az illető? Úgy érzik, hiábavaló a támogatásuk, ezért egy idő után visszavonják jóindulatukat. Aki maga is nem vált, nehezen érti meg, milyen hosszú és rögös út az elszakadás, feldolgozás útja.

Váláskor gyakran a legkézenfekvőbb megoldás a szülői házba való menekülés. Itt az érzelmi támogatáson kívül fizikai támogatást is kaphat a válsághelyzetbe került személy, azonban ennek a veszélye az, hogy ha tartósan igénybe veszi a szülők segítségét, függőség alakulhat ki, és visszaminősül gyerekké.

Nem gond nélkül való tehát a szülők, barátok, munkatársak támogatása, de az eső hónapokban „életmentő” lehet.

Félelem az öregségtől, esélyek és esélytelenségek

A férfiak általában könnyebb helyzetben vannak, amikor újabb tartós párkapcsolatot kívánnak kialakítani, de ez nem csupán a nekik kedvező „piaci viszonyoknak” köszönhető. A nőknek és a férfiaknak eltérő kapcsolati igényeik vannak. A férfiak nehezebben viselik a válás feszültségeit, ezért akár kisebb igényt támasztva is belépnek bármilyen partnerkapcsolatba, csak hogy enyhítsék szenvedésüket. Ezzel szemben a nők abban az illúzióban ringatják magukat, hogy megtalálják azt a férfit, aki rendelkezik az ex minden jó tulajdonságával, ugyanakkor a rosszakat egytől egyik nélkülözi.

Az újrakezdés időszakában számos egyéb tényező is van, amely mindkét fél számára megnehezíti az új partnerkapcsolat kialakítását. Ilyen a megtépázott önértékelés, a gyász lelki folyamatával való intenzív foglalatosság, a bűntudat. Mások rövidebb, vagy hosszabb ideig megfosztódnak a kockázatvállalás bátorságától; a félelem gátolja őket abban, hogy belemenjenek egy tartós kapcsolatba. Néha a helyzetből is adódik, hogy partnerkapcsolatnak még csak a reménye sincs, gondoljunk csak arra az anyára, aki kicsi gyerekeket nevel, és minden energiáját leköti a családi nagyüzem működtetése; pénzkereset, ügyintézések, gyerekekkel való foglalkozás, beleértve a különórákra való futkosást, a vacsorafőzést és esti tanulást, játékot, fürdetést és ágyba szuszakolást. Súlyosbítja a helyzetet válás következtében bekövetkezett anyagi romlás is, ami egyébként a férfiakat is erőteljesen sújtja, hiszen a gyerektartás igencsak megcsapolja a havi jövedelmüket, és akkor még nem is említettük azt az esetet, ha lakás nélkül marad, mivel a közös hajlékot átengedte a feleségnek és a gyerekeknek. Az anyai szerep éppúgy nyújthat némi védelmet a magány ellen, mint a férfiak munkába temetkezése. És bár mi nők, panaszkodunk sanyarú sorsunk felett, még azzal együtt is jobb helyzetben vagyunk, ha zsonglőrködnünk is kell a hivatástudat és az anyai kötelezettségek színpadán, mint az az apa, aki csak időnként találkozhat a gyerekével.

Férfiak, nők, egyaránt szorongva tekintenek az öregedés elé – ki jobban, ki kevésbé, de senkit nem hagy tökéletesen hidegen. Egy stabil kapcsolatban lehet múló szomorúság a tükörbe vetett pillantás eredménye, vagy egy betegségnek az aggodalma. Stabil bázisunkban, kapcsolati erődítményünkben biztonságban érezzük magunkat. A társam szeret és szeretni fog akkor is, ha ráncos lesz az arcom, és akkor is támaszt nyújt, ha betegségekkel küszködöm. Ha azonban a válás nem a fiatalabb éveinkben történik, akkor a jövőtől való aggodalomban kulcsszerepet játszik az öregedés kérdése.

A nők nagyobb fájdalommal élik meg külső megjelenésük hanyatlását, mint a férfiak. Korunkban a szépséget a fiatalsággal azonosítják, egy idősödő nő nézhet ki jól, de mégiscsak a hervadás szomorúságát viseli magán. A nők szexuális vonzereje a szépségükben van, és mivel a szépség ki van téve az idő rombolásának, az egyedülálló nők rettegéssel néznek az öregedés elé.

Egy korosodó férfi ráncai csak markánsabbá teszik az arcát, biztos egzisztenciája, magabiztossága, ereje, önbizalma vonzó portékává teszi a pártalálás piacán. Ötvenes, hatvanas férfiak könnyűszerrel találnak maguknak harmincas, negyvenes nőket. Hátrányban vannak viszont a potencia dolgában. Egy nő könnyebben elboldogul az ágyban, anélkül, hogy lelepleződne, míg egy férfi ezt nem teheti meg.

A félelem attól, hogy nem vagyunk már kelendő portékák, nem feltétlenül a ráncaink számától függ. Amikor 28 évesen váltam, azt hittem, öreg vagyok, elhasznált, a két kisgyerekemmel a kutyának sem kellek. Most, 55 évesen pedig azt gondoltam, előttem az élet. Hogy öreg lennék? Dehogy! Hogy nem találok párt magamnak? Dehogynem! Azt hiszem, a statisztikát semmibe vevő hit az, ami átsegíthet bennünket, hiszen azért vannak, akik megtalálják a párjukat bárhány évesen is, és azt is tudjuk, minden azon múlik, belül miben hiszek, mit tartok magamról, mennyire értékelem magam, bízom-e abban, hogy értékes, szerethető ember vagyok?

Részlet Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban – A haláleset és válás utáni veszteség feldolgozása című könyvéből. (Jaffa Kiadó, 2010., 2016)