A válás is gyász

Blogíró vagyok, és amikor váltam, akkor egy pszichológus átvette egyik bejegyzésemet a saját blogjára, „akasztják a hóhért” ugyebár, a gyásztanácsadó gyászol. Egy hozzászóló méltatlankodott, mi az, hogy gyász, hogy merjük egy lapon emlegetni a válást egy halálesettel?

Pedig gyász bizony, méghozzá gyász a javából. A legújabb kutatások szerint a válás érzelmi és fizikai megterhelése meghaladja még a házastársunk halála által okozott szenvedést is. Nehezebb a gyászfeldolgozás is. A válás esetében ugyanis mindenki életben marad, kivéve a házasságot, ezért a gyászolónak olyasvalakit kell meggyászolnia, aki nem halt meg. Egy vegyes gyászfeldolgozó csoportban a válók mentegetőznek azok felé, akiknek meghalt a társuk. Ők „csak” válnak, de hasonlóképpen pusztulnak bele a fájdalomba. Sőt, vannak, akik azt állítják, jobban lennének, ha a házastársuk meghalt volna, mint így, amikor a gyerekek körüli viták és sűrű találkozások miatt képtelenek lezárni a múltat.

Ezzel szemben a magazinok válói ragyognak a boldogságtól, azt sugallva minden gyanútlan válónak, hogy a válás egy könnyű műfaj. A párok igyekeznek egymás elől eltitkolni szenvedésüket. A celebek a lapokon keresztül üzennek egymásnak: jól vagyok, ezt neked! Mivel sehol egy valódi, mély interjú, egy őszinte vallomás arról a mélységes gyászról, amit egy társ elvesztése okoz, úgy hisszük, csak mi vagyunk olyan gyengék, akik ezt ilyen gyötrelmesen élik át és ilyen véget nem érően.

A válás folyamata

Az életünk szüntelen változás. Ez létezésünk legalapvetőbb és leglényegesebb alapját jelenti, és megmutatja képességünket a fejlődésre és átalakulásra. Az életünk során sokszor érzünk megmagyarázhatatlan nyugtalanságot, amikor nem tudjuk pontosan, mi hajt bennünket, de ez a nyugtalanság végül változtatásra késztet. Munkahelyet váltunk, feladunk valamilyen tevékenységet, új tanulásba kezdünk. A változtatást mindig megelőzi a nyugtalanság, szorongás, üresség érzése. Vihar előtti csend. Unjuk megszokott tevékenységünket, esetleg az egész életünket. Általában rendelkezésünkre álló energiáinkat nem leljük. Kreativitásunk elillan. Mi ez, mi van velünk? Nem értjük. Aztán hirtelen megérint valami, igen, erre kell elindulnom! És visszatér az erő, megsokszorozódva, és a szívünk diktálja az új irányt, és kétségünk sincs felőle, hogy megleltük az utat.

Megesik, hogy az élet taszít minket a változás felé. Nincs választásunk, és ez néha annyira ijesztő, mintha egy szakadékba kellene leugranunk. Ilyen a válás utáni életkezdés is. Minél mélyebb az átalakulás, annál nagyobb az ellenállásunk, a félelmünk. A megszokott dolgok elvesznek, vele a kapaszkodóink is, és az új, az ismeretlen ijeszt bennünket. Félünk, de a félelem nem csupán rossz, segít átélni azt, ami vár ránk.

Félünk az érzelmeinktől is, riasztó az új énünkkel találkozni. A válási krízis olyan érzelmeket mozgósít, amelyekről nem is tudtuk, hogy létezhettek bennünk. Sok mindent reakcióként élünk meg, nem én vagyok a gonosz, de a másiknak bizonyos tette kihozta belőlem. Rábámulunk saját viselkedésünkre, és ha merünk őszintének lenni önmagunkhoz, beláthatjuk, mi sem vagyunk különbek, mint az általunk oly nagyon elítélt társunk. Szavaink, tetteink mélyén a félelem lakozik, megrettenés az élet súlyától.

A válást kudarcként éljük meg. Akik együtt élnek, ők sikeresen képesek együttműködni, ők szeretik egymást, ott béke van, egyetértés. Nem feltétlenül. Nem azok válnak, akiknek már tarthatatlanul rossz a kapcsolatuk. Vannak sokkal rosszabbul élő párok, akik ragaszkodnak a házassági kötelékhez, és ragaszkodni is fognak életük végéig. Az, hogy elégedettek-e a házassággal, vagy sem, nincs összefüggésben a házasság stabilitásával. Ezzel szemben a család rendszerszemléletű megközelítése szerint a válás nem a család felbomlását jelenti, hanem a családi egyensúly, családi struktúra megváltozását, amelynek során a családi kapcsolatok átrendeződnek. De akárhogyan is fogalmazunk, ez az átalakulás mindig fájdalommal jár, mert bármennyire jót hozhat az újjáalakulás, a veszteség tudata megjelenik benne. Annál is inkább,mivel az elszakadás krízisében kevésbé látszik, hogy hosszú távon milyen kedvező változások jöhetnek a család minden tagjának életébe.

A válás nem a bírósági végzést jelenti, hanem egy folyamat, amely a különböző kutatások szerint másfél, két évet vesz igénybe, de van olyan vélemény is, amely szerint négy év a tipikus alkalmazkodási idő. Ez egy fontos információ, ugyanis sokakat felkészületlenül ér a szenvedés, a gyász, és az is, hogy oly hosszú ideig tart. Ha tudod, hogy egyeseknek 3-4 év is kell, mire újra megtalálják az egyensúlyukat, türelmesebb vagy önmagaddal szemben, elfogadod, hogy idő kell a veszteség feldolgozásához.

Lerövidíthető lenne ez az időszak némileg, ha képesek lennénk valamiféle válási rítusra, amely jelképesen is lejátszaná az elszakadást, ezzel a személyiség mélyebb rétegei számára is bizonyossággá válna a véglegesség. A szertartásoknak, rítusoknak igen erőteljes hatásuk van. A házasságkötés is egy emlékezetes ünnepi aktus. A temetés szintén egy igen erőteljes szertartás, ami segíti a tudatosulást, szembesülést a halál visszavonhatatlanságával. A válásnál nincsenek ilyen szertartások, kivéve a válóperi procedúrát. Én hiszek a rítusok erejében, ugyanakkor nagyon nehéz megvalósítani. Mi terveztünk ilyet a második férjemmel, de egyszerűen soha nem volt megfelelő a lélektani helyzet, és másoktól is ugyanezt hallottam. Ezoterikus könyvek ajánlanak ötleteket, de ezekről meg úgy érzem, nem az elszakadást segítik, inkább az agresszió kiélését.Tépjük darabokra az esküvői képet, vagy ássuk el, gyújtsuk fel, és így tovább. Ezt sokan megteszik mérgükben, de kétlem, hogy lerövidítené az elszakadás idejét.

De hátha neked sikerül valami jobbat kitalálni, főleg, ha nem gátolnak ebben erős indulatok. Jó lehetőség lehet például a második válóperi tárgyalást követő közös ebéd. Ez gyakori, mi magunk is egy étterembe mentünk a tárgyalás után. Sajnos nem jutott eszünkbe, hogy valahogy a szertartás szintjére emeljük, egyszerűen csak elbeszélgettünk egymással.

Vagy menjetek el ismerkedésetek színterére, ahol ünnepélyesen kívánjatok egymásnak minden jót azon az úton, amin már nélkületek megy tovább a társatok. Elmondhatjátok egymásnak, mi volt szép a házasságban, mit tanultatok a másiktól, mi az, amit továbbvisztek önmagatokban. Esetleg bocsánatot kérhettek minden rossz szóért, bántásért.

Mint hospice önkéntes, sokszor voltam tanúja annak, hogyan vett búcsút egymástól egy-egy házaspár, mielőtt egyikük eltávozott volna az élők sorából. Ez a búcsú nem mindig úgy történt, ahogyan ezt a filmek mutatják, vagy ahogyan a képzeletünkben él. Sokszor hetekig tartó házasság-feldolgozó munka folyt. A beszélgetések során végigvettek minden fontos eseményt, ami az együttélésük során történt, jót, rosszat, egyaránt. Előkerültek fájó és feldolgozatlan dolgok is a múltból, aminek veszekedés, sírás lett a következménye. Mégis, azok, akik a búcsúnak ezt a módját választották − többnyire nem tudatos döntés, hanem belső kényszer hatására − azok lassan-lassan eljutottak egy megnyugvásig, megbékélésig. Elcsendesedtek, fogták egymás kezét, és nagy békesség volt közöttük. Egy ilyen búcsú után az itt maradó gyásza lényegesen könnyebb, mint azoknál,akiket elválasztott a kegyes hazugság betonfala − ó, meglátod, meggyógyulsz, táncolsz az unokád esküvőjén, persze drágám, tudom én azt − vagy azoknál, akik bár őszinték voltak a betegség kimenetelét illetően, de nem tudták ezt a feldolgozást megcsinálni.

Nyilvánvalóan ez lehetne egy válásnál is a követendő út, a szép búcsú határozottan megkönnyítené és lerövidítené a gyászfolyamatot.

___________________
Forrás:
Levelek a válásról sorozatunk első 8 része Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban – A haláleset és válás utáni veszteség feldolgozása című könyvéből való. (Jaffa Kiadó, 2010., 2016)

Támogatás:
Ha szeretnéd megbeszélni, hogy a folyamatod jelenlegi szakaszában való-e neked a csoport, s ha nem, milyen támogatást vehetsz igénybe, regisztrálj itt.