A leválás nehézségei, kötődés

Más dolog beszélni a válásról, és megint más a megvalósulás. A tényleges válás akkor is szorongató, elbizonytalanító esemény, ha már egyenesen vágytunk a szabadulásra.

Ekkor tudatosul bennünk, hogy elveszítettünk valakit, aki részese volt a mindennapjainknak. Felismerjük, hogy nem olyan módon számíthatunk rá a jövőben, ahogyan eddig tehettük. Most kezdődik az a folyamat, amely évekig tart, és amelynek érzelmi intenzitása és változatossága nagy meglepetéseket szerez a gyanútlan válónak. Sokan értetlenül állnak saját érzelmeik előtt, különösen akkor, ha úgy ítélték meg, annál, amiben vannak, csak jobb jöhet. Mi ennek a magyarázata? A koragyermekkorban kialakult kötődés pszichológiai sajátosságai adják meg a választ a kérdésre. Bár a kapcsolat talán teljesen kihűlt, sőt, az is lehet, hogy ellenségeskedés, utálkozás lépett a szerelem helyére, a kötődés még hosszú ideig jelen van a kapcsolatban. A kötődés ugyanis, akár akarjuk, akár nem, hamar kialakul és nehezen szűnik meg. Jó, ha tudod, minél hevesebb érzelmek kísérik a válást, annál erősebb a kötődés.

Ahogyan egy gyógyíthatatlan betegség esetén is történik, a családtagok gyásza a haláleset bekövetkezte előtt megkezdődik, ez az úgynevezett megelőlegezett gyász. Ez történik válás esetén is, már a válás fontolgatásakor megkezdődik a gyász. Az igazi megpróbáltatás azonban a tényleges különváláskor vár rád. Az életed megszokott folyása elhagyta a medrét, és most azt sem tudod, merre váj új medret magának. A megszokás jó is, rossz is, minden esetre biztonságot nyújt, és most ezt a biztonságot elveszítetted. Minden felborul, a rend káosszá válik, a jövő bizonytalanná. Mintha földrengésben kellene élned tovább a napjaidat. A lelkedben is földindulás van – és elsősorban ott. Kontrollálhatatlanok a gondolataid. Arra vágysz, bárcsak lenne a fejeden egy kapcsoló, amivel ki tudnád kapcsolni a benne lévő, igen rossz vevőköri viszonyokat tükröző, sistergő-zúgó hangzavart. Ez még hónapokkal a szétválás után is így lehet, de még egy év után is, különösen akkor, ha valamilyen esemény felizzítja az érzéseket. Én vagy fél évvel a válás után azt kérdeztem magamtól, vajon mire gondol egy normális ember, mire gondoltam én, mielőtt váltam? És komolyan törtem a fejem, mert egyszerűen nem emlékeztem, miken járattam az agyamat egész életemben. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek dolgozni, beszélgetni a gyerekünkkel, nevetni egy jó filmen, elmélyedni egy könyvben, hanem ha éppen nem kötjük le a gondolatainkat, akkor azok a történetünk részletein járnak. És ha lekötjük is, a fejünk hátsó zugában akkor is ott kushad egy ugrásra kész fenevad.

Feltehetjük a kérdést, hogy jól döntöttünk-e? Agyalhatunk a gyerekek sorsán. Előjöhet a bűntudat, harag. Ez a nyugtalansággal járó készenléti állapot szorongássá fokozódhat, amely testet ölthet valamilyen félelemben, sőt, pánikká válhat. Környezetünkkel szinte másról sem tudunk beszélni, mint a válásunk részleteiről. Csökken a koncentrálóképességünk, érzékenyekké válunk a különféle ingerekkel szemben, és alvás-és evészavarok jelentkezhetnek. Mindezekre a szokatlan jelenségekre rémülten tekintünk, mi van velünk? Valami nincs rendben velünk?  Pedig ez nem más, csupán az egészséges lélek teljesen normális válasza egy rendkívül megterhelő életeseményre.

A gyász esetén súlyosbító tényező a váratlanság. Egy szeretett személy váratlan halálára adott első reakció a hitetlenség, csakúgy, mint egy rossz diagnózis közlése esetén. Nincs ez másként akkor sem, ha a válás nem hosszan tartó fájdalmas agónia következtében huny el, hanem egyik fél váratlan bejelentése miatt. Természetesen vitatható a váratlanság, hiszen számos jel utalhatott arra, hogy a házasság instabillá vált, de mégis, megtörténik, hogy ezeket a jelzéseket nem veszi a másik fél. Ilyenkor a feldolgozhatatlan információt nem vagyunk képesek beengedni a tudatunkba, és csak fokozatosan, kisebb adagokban tesszük ezt meg.

Meglepő módon, eleinte akár felszabadultságot, hatalmas megkönnyebbülést is érezhetünk, és boldogan állapítjuk meg, nahát, nem is lesz ez olyan nehéz! A férjemmel való szétköltözésünk után egy gyásszal foglalkozó kollégám érdeklődésére újra és újra ragyogva mondtam, hogy remekül vagyok, és valóban úgy is éreztem magam. Ő csóválta a fejét: Nem értem ezt Magdi! Közel húsz év után… nincs itt valami rendben. Nos, igaza volt. Nem tudtam, mi vár rám.

A pszichológusok szerint ez a felhangolt állapot is csupán egyik változata a társ elvesztését kísérő lelkiállapotoknak. Felismerjük, elboldogulunk valahogy az eddig nélkülözhetetlennek hitt társ nélkül is. Lendületesen nekikezdünk az új életünk megteremtéséhez. Ezek a felszabadult energiák azonban az elszakadással járó feszültségekből erednek. Csalódásunkban önmagunkba vetjük bizalmunkat, hiszen ebben az érzelmi állapotban talán csak magunkat találjuk egyedül alkalmasnak arra, hogy bizalmunkkal tüntessük ki.

Sajnos azonban amilyen örömmel üdvözöljük ezeket az érzelmeket, olyan csalódással kell rájönnünk, hogy nem úszhatjuk meg ennyire könnyen életünk nagy horderejű változását.

____________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Részlet Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban – A haláleset és válás utáni veszteség feldolgozása című könyvéből. (Jaffa Kiadó, 2010., 2016)